Vajda Péter

Vajda Péter

Vajda Péter (Vanyola (Veszprém vármegye), 1808. január 20. – Szarvas (Békés vármegye), 1846. február 10.) magyar költő, drámaíró, pedagógus, az MTA tagja, Vajda János költő nagybátyja.

Életpályája 

Szegény jobbágyszülők fia volt, gyermekévei szülőhelyének megragadó vidékén, a természet ölén teltek. Innen későbbi nagy természetszeretete. 1819-ben a soproni evangélikus főiskolába adták, ahol kitűnően tanult, de egy tanárával történt összeütközése miatt 1826-ban Győrbe költözött és ott végezte a bölcsészetet.

1828-ban Pestre ment, hogy az orvosi pályára készüljön. Nagy sikerrel haladt, de az 1831. évi kolerajárvány alkalmával ártatlanul gyanúba keveredett, hogy a Stáhly egyetemi orvostanár ellen intézett utcai tüntetést ő rendezte. Midőn az orvosi kar e miatt vizsgálatra jelentkezésekor mindig azt követelte tőle, hogy tisztázza magát, ártatlansága tudatában, büszke dacból vonakodott a magyarázkodástól és 1833-ban lemondott az orvosi pályáról. (Nem szegénysége volt ennek oka.

Az Akadémia 1837-ben, a Kisfaludy-társaság 1841-ben tagjául választotta. Nagy része volt a Természettudományi Társulat megalakulásában, amelynek 1842-ben titkára lett.

1843-ban a szarvasi evangélikus gimnáziumba hívták meg tanárnak, s ez intézetet Ballagi Mórral együtt országos hírűvé emelte. Itt tartotta Erkölcsi beszédeit (kézirata az országos levéltárban), amelyeket kiadásra is összegyűjtött, de szabad szellemük miatt a cenzor feljelentette, mire a kormány Vajda Péter elmozdítását követelte. A vizsgálat lassan haladt, Vajda időközben váratlanul tüdőgyulladásban elhunyt.

Írói munkássága

Az írói pályára lépett és egy évtizedig csak az irodalomnak élt. Első, még színtelenebb dolgozatai 1831-1833 jelentek meg a Tudományos Gyüjtemény mellékletében, a Koszorúban, Úzdi Gyula név alatt (Széchy Károly megállapítása szerint), már ekkor is a természet képletes költészetéhez hajolva.

1833-ban a Hasznos Mulatságok alszerkesztője volt. 1833 vége felé külföldi útra ment természettudományi tanulmányok végett, járt Németországban (Lipcsében). 1834 január elején a Garasos Tár című ismeretterjesztő képes hetilapot szerkesztette, volt Hollandiában és Angliában s 1833 őszén tért haza.

Ekkor teljes erejével az irodalomra adta magát s hírlapirással kereste kenyerét. Részt vett az Athenaeum szerkesztésében. 1838-ban újra átvette a Hasznos Mulatságokat s egyik legszorgalmasabb irója volt az Aurora, Hajnal, Emlény című zsebkönyveknek. Sokat írt, és sokfélét, ami csak zavarta írói egyéniségének kiforrását.

Írt társadalmi, bölcsészeti, nyelvészeti, történelmi és természettudományi dolgozatokat s ezek mellett költeményeket versben és prózában, anélkül, hogy a tudós és a költő tisztán elkülönült volna benne egymástól. Tudományos dolgozataiba is költői színt vegyít, és költői képzeletét is megkötik tudományos szemléletei. A legnevezetesebbek voltak költői munkái, melyekben a természet, az emberi méltóság és szabadság ihletik.

Erős hatása volt rá a német filozófusoknak és romantikus költőknek. Verseket is irt, de leginkább elemében érezte magát bizonyos fél-költői nemben, költői érzéseket prózában fejezni ki. Ide tartoznak az ő prózai himnuszai, melyekben a természetet festi és dicsőíti s az emberiség természetadta jogát ünnepli. Rajongó lendülete és panteisztikus természetérzése, élénk és ragyogó szemlélete új hangot olvasztott a magyar költészetbe s kivált szépprózánkba, melyet ritmikailag is hangzatosabbá, kifejezésekben költőibbé törekedett alakítani, gyakran merész újításokkal is.

Legjelentősebb művei

• A természetet éneklik: Nap szakaszai (1834)
• Prózában irt rapszódiák: Természet bájai
• Az istenséget éneklik: Imadalok
• Az emberi szabadság iránti hevületét keleti elbeszélései:
•  Vajkoontola (1835), A Memmon szobra, Yoridala, A mágus leány, A két bráhmin, Akbár szultán, Mirmah, Az athéni sírásó stb.
• Írt drámákat is: Jogur vagy a honkeresők (1836), s Buda halála (tragédia)
• Kiadott egy tárcagyűjteményt: Pesti levelek (2 kötet, 1835-1836)
• Regény: Tárcsai Bende (1837).
• Költői működésének betetőzése Dalhon című gyüjteménye.