Venetur egyszerű, szegény kurtanemes ember volt a szép Háromszéken. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap (vagy ötszáz eszendővel ezelőtt), amikor rákopogott egy vendég egy „kiváló" személyében. (Kiválónak hívják Székelyországban az idegent.)

- Adj’ isten jó napot, nemesuram!

Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.

- Fogadjisten – szólott a gazda – kerülj beljebb! Ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy ülj mellém a tálhoz.

- Az sem kérdezed, ki vagyok?

- Mi közöm hozzá! Elég, ha azt tudom, fáradt vagy-e vagy éhes.

- Mind a kettő vagyok.

- No, akkor ide ízibe a tálhoz, szógám! Hanem megállj csak, hova való vagy mégis?

- Budára.

- Hm. Nálatok meg szokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinyég, kiszaladok a konyhára, és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.

Venetur csakhamar zsírt olvasztott, füstölt kolbászt hozott le a kéményből, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielőtt a vendéget hozzáültette volna, de bezzeg jól is laktak aztán belőle, úgyhogy alig bírt szuszogni gazda és vendég.

A zsíros ételre bor is kellett, nosza, a szolgálóját elindítá legott Venetur a korcsmába, és minthogy hitele nem volt, az ünneplő mentéjét vitte a leány a hóna alatt, a másik kezében meg a kancsót.

A kancsó visszajött tele, de a mente ott maradt. A vendég az ablakon át jól megfigyelhette ezt a szegénységet.

Nagy, meleg barátságot ittak aztán, és a vendég meghívta gazdáját, látogassa meg nemsokára Budán. Venetur parolát adott rá.

- Hát hol lakol ott, szógám, és ki után tudakozódjam?

- A Várban lakom, íródiák vagyok a királynál. Csak Pál diák után kérdezősködj.

A székely megtartotta a szavát, a jövő tavaszra elindult Budára, felkeresni Pál diákot. Könnyű volt megtalálni. A strázsán már tudták, tízen is ugrottak, hogy vezessék.

Sok szobán keresztül hurcolták őkelmét, míg végre az egyikben ott állott Pál diák testestül-lelkestül.

- No, szógám, itt volnék – kiálta vidáman a székely nemes -, csakhogy rád akadtam!

Pál deák leültette, nyájas szavakkal kérdezősködött a hármszéki dolgokról: hogy áll ott a világ, mit csinálnak Apor uraimék, hát a szép Damokos leány férjhez ment-e már? Iszik-e még nagyokat Kököny uram? Megházasodott-e már Pótsa Dávid? Verekednek-e egymás közt a Mikó fiúk?

Addig-addig beszélgettek, hogy egyszer csak megterítettek a másik szobában, s jelenteni jött egy lakáj:

- Felséges uram, kész az ebéd.

Venetur csodálkozva nézett szét, hogy kit szólítanak itt „felségesnek".

Pál diák észrevette, s csakhamar kituszkolta vendégét maga előtt az ajtón az ebédlőterembe, ahol karéjban álltak a fényes öltözetű nagyurak, mélyen meghajolva a belépő diák előtt.

- Ejnye, szógám – förmedt rá Venetur -, hát mi ez? – Majd zavartan, habozva tette hozzá: – Csak tán nem te vagy az izé ... a király?

Pál diák mosolygott.

- De bizony én vagyok véletlenül.

Venetur a fejét vakarta.

- No, még így se jártam életemben. Ejnye, ejnye!

Tetszett a királynak, hogy a góbé nem esik térdre, mint más ember, hanem csak csodálkozik, s a csodálkozás egészen elfojtja benne az ijedelmet és hódolatot.

Asztalhoz ültették aztán, közel a király mellé, aki váltig kínálta a legjobb ételekkel és a legfinomabb tokaji borokkal.

Ízlett is Veneturnak minden.

- Most pedig jön a legjava – szólott a király az ebéd végén a főurak felé fordulva -, de abból ti nem esztek, ez egészen az én Venetur barátomnak van készítve, viszonzásul a lencséért, amellyel engem oly jó szívvel megvendégelt.

Egy görnyedő szolga cipelte a roppant tálat, és odatette a székely elé.

Teliden-tele volt arannyal. Úgy csillogtak ott a szép körmöci sárga csikók, mint a székely nemes szemei.

-Ez a tied, Venetur. Ez a lencséért van. Hanem megállj csak, majd én is megtrágyázom kicsit!

Kivett a zsebéből egy marék drágakövet, gyémántot, smaragdot, keleti gyöngyöt, s megszórta vele a tál tetejét.

- Mi is zsírozzuk ám az ételeket, Venetur barátom.

De már erre a nagy kegyre csakugyan térdre borult Venetur.

- Megállj! – folytatta a király. – Még tartozásban vagyok a mentéért, amelyet zálogba küldtél a korcsmába.

S ezzel levette a saját drága csatos mentéjét,s Venetur nyakába akasztá.

- No, urak, ti is! – intett eközben a főuraknak.

Azok is hát Veneturhoz járultak, s nehéz, aranyos-ezüstös felöltőiket ráhányták, meg-megtudakolva némelyek:

- Bírod-e még?

- Bírom, bizony, akár hazáig! – felelte a góbé boldogan.

El is bírta, haza is vitte a sok mentét, kincset, és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de bár azt már csak a felesége fejezhette aztán be, azért hívják a „Veneturné várának".

Ez lenne székely források szerint a Veneturné várának története.

A dolog feltűnően hasonlít a cinkotai kántor esetéhez. Mindegy, hátha Veneturral is megtörtént! Ki tudja? De ha mind a kettő igaz, akkor ugyan nemigen volt érdemes, hogy az ember valamirevaló ruhát vegyen fel, ha a Mátyás udvarába ment, ahol ilyen tréfákat csinált az urak mentéivel a király.

A Veneturné vára közel fekszik Berendhez, az oláh határszélen. Maradványai mutatják, hogy valaha rendkívül erős volt.

Nagy események nem fűződnek hozzá. Híre nincs a történelemben. De hát egy tál lencséért bizony untig elég ennyi is.

Parola – tenyérbe csapó kézfogás

Íródiák – uralkodó vagy főúr szolgálatában az írásbeli teendőket végző fiatal férfi

Góbé – furfangos székely parasztember

Körmöci sárga csikók – Körmöcben vert aranypénz .