Vértes László
Vértesszőlős: előembertelep
ŐSRÉGÉSZ, KUTATÓ
Vértes László (Budapest, 1914. november 3. – Budapest, 1968. augusztus 20.) ősrégész, a történelemtudományok doktora, az Istállós-kői-barlang, a Lovasi őskőkori festékbánya, a Sümeg-mogyorósdombi kovabánya kutatója, valamint a félmillió éves vértesszőlősi őstelep feltárója.
Élete
Elemi és középiskolai tanulmányai után a budapesti egyetem
orvosi karára iratkozott be, de anyagi gondok miatt két év után
félbehagyta. Volt akrobata, könyvtáros, segédmunkás, könyvkereskedő,
közben barlangkutatással foglalkozott (kutatott a Legény-barlangban és a Leány-barlangban), de régészeti tanulmányokat az egyetemen soha nem folytatott.
Röviddel a második világháború kitörése előtt Kadić Ottokár solymári barlangfeltárásába kapcsolódott be, amit 1945 után ő vezetett a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként. Előbb a múzeum kezelésébe tartozó Barlangi Felügyelőség vezetője – személyesen foglalkozott a Baradla idegenforgalmának beindításával.
Egy ideig a Föld- és Őslénytárat is vezette. Miután a Földtani Intézet paleolitgyűjteményét átadta a Történeti Múzeumnak (1951), annak kezelését vette át. Lelkes barlangkutatóként részt vett ásatásokon, 1945-ben
pedig – e tevékenység szerves folytatásaként – mint országos
barlangfelügyelő, most már hivatalosan is ezt a területet művelte.
1946-ban Solymáron, a Mecsekben (Mély-völgyi-kőfülke) és a Pilisben (Pilisszántói 2. sz. kőfülke) ásott. 1947-ben kezdte meg az Istállós-kői-barlang kutatását, melynek során egészben kiemelt egy ősemberi tűzhelyet, és azt a Magyar Nemzeti Múzeumba szállíttatta.
1950-től több ásatást irányított a Bükkben, a Gerecsében és a Pilisben, de ásatott a Baradlában is. Részt vett a Béke-barlang
feltárásán. Nehézbúvár-felszerelésben hatolt át a ma Búvárruhás
szifonnak nevezett helyen.
Míg kezdetben az őslénytan, később mindinkább
a régészet érdekelte. Hamarosan a Magyar Nemzeti Múzeum
föld- és őslénytani osztályát irányította, majd a történeti múzeum
régészeti osztályán találta meg igazi helyét.
Itt lett ősrégész.
Tudományos ismereteit gyakorlati munkája közben, ehhez szorosan
kapcsolódva szerezte meg, minden ún. akadémikus alapozás és megkötöttség
nélkül. Barlangi ásatások és a feltárt anyagok feldolgozása volt az az
út, amelyen ismeretei és problémalátása kialakultak. Ezt nyomon
követhetjük megjelent közleményein, könyvein, továbbá számos
rádióelőadáson.
Munkássága
Első jelentős szakmai eredménye az istállóskői (Bükk hegység) barlangi lelőhely feltárása volt, majd sikeres munkát végzett a tatai ősember-telep, és a lovasi ([1]), kőkori festékbánya, sümegi ősbánya feltárása terén.
Legfontosabb eredménye a Vértesszőlős Őstelep
felkutatása és az ottani Sinantropus jellegű előember-maradvány
fellelése.
Ásatásain ismerte meg a magyar ősrégészet problémáit; Istállóskő, Uppony, Pilisszántó, az egri Puskaporos, Lovas ősi festékbányája, a Petényi- és a Kiskevélyi-barlang ősi eszközkészlete, a Szeleta-barlang
kőipara vezette el az európai ősrégészet nagy összefüggéseinek
megértéséhez.
Eközben mindinkább bekapcsolódott az elvi őstörténeti
kérdések tanulmányozásába, mint pl. az őstársadalom, a kőkori kultúrák
összehasonlító kutatása. Témakörének fokozatos bővülése elvezette a
külföldi folyóiratokban is publikáló, nemzetközi nevű kutatók sorába.
Nagy szakmai tudását értékelte a Tudományos Minősítő Bizottság a
kandidátusi, majd a tudományok doktora fokozat odaítélésével. 1963-ban jutott el az élete csúcsának érzett nagy felfedezéshez, a vértesszőlősi telephez, melynek feltárása, régészeti értékelése munkásságának megkoronázását ígérte. Itt tárta fel a „Samu” névre keresztelt előember maradványát.
„Vértesszőlős ([2])
neve alighanem bekerül a világ minden nyelvén kiadott kézikönyvekbe,
atlaszokba is: az emberiség, a mai ember néhány éve számon tartja a maga
újonnan felfedezett bölcsőjét.
Számon tartja, és egy kicsit büszke is
félmillió éves családfájára, arra, hogy a vértesszőlősi ősember, a Homo
(erectus seu sapiens) paleohungaricus már nemcsak elejtette, hanem a
maga kezdetleges módján eszközökkel darabolta fel az állatot, hogy
ismerte és zsíros csontdarabokkal őrizte, táplálta is a tüzet…”
„Három
év alatt megszámlálhatatlanul sok munkaórát töltöttünk már az ásatással,
amikor 1965. augusztus 21-én egyetlen ünnepi perc alatt megtaláltuk Sámuelt…”
A Homo paleohungaricus, félmillió esztendővel ezelőtt Vértesszőlősön élt ősünk, az előember, akinek kiásott tarkócsontja perdöntő bizonyítéka az egykori emberi településnek.
Először Pécsi Márton
földrajzprofesszor, aki tanítványaival a ma is működő vértesszőlősi
kőbányában járt, talált az édesvízi mészkő lerakódott rétegeiben ember
használta eszközökre és tűz nyomára. Az ásatásnál előkerült leleteket
először nem becsülték igazán sokra: „fiatal” – ötvenezer éves –
leletekben nem szűkölködik a hazai föld. De azután hirtelen
megsokszorozódott a régészek kutatási kedve, amikor váratlanul előkerült
egy őshód foga.
Ez a csontdarab a szakemberek számára perdöntő
bizonyíték volt: a félmillió éve kihalt állatfaj névjegye végérvényesen
igazolta a legelső település korát. Az ásatásnál kezdettől tervszerűen
együtt dolgoztak a Nemzeti Múzeum
régészei, az antropológusok, geológusok, paleontológusok és
paleobotanikusok is. De Vértesszőlős gazdája, az ásatás vezetője
kezdettől Vértes László, a Nemzeti Múzeum régésze.
Vértes itt látta beteljesülni a nagy lehetőséget, az eszközkészlet és
a településviszonyok tanulmányozása révén a készítő, a szerszámokat
kigondoló ősember igazi megismerésének lehetőségét.
A matematikai statisztika segítségével (nevezetesen, a marokkövek és hasonló kőeszközök méreteloszlásának vizsgálatával [1])
kísérelte meg, hogy felderítse az ősember eszközkészítő tevékenységének
kialakulását, standardizációját, vagyis az ember technológiai
készségének kibontakozását.
E munkája felemésztette fizikai és lelki tartalékait. Részben
kutatótársai kutatási jelentéseinek késedelmessége, valamint közbejött
halála miatt nagy, vértesszőlősi monográfiáját már nem tudta
elkészíteni. A vértesszőlősi leletekről Gáboriné Csánk Vera régész
készített részletes ismertetést. De Vértes Lászlónak a vértesszőlősi
helyszínen létesítendő tudományos bemutatóhelyről szőtt álma
beteljesült, s napjainkban, mint a Magyar Nemzeti Múzeum Vértesszőlős Őstelep
nevű létesítménye nagy látogatottságnak örvend.
Sajnos, az egyébként
szükséges további feltáró ásatások viszont mindmáig váratnak magukra.
Lázár István: „S középen ott van a Velencei tó...” (Bp.1979. Móra K.)
című művében – ironikus utalásoktól sem mentes – meleghangú nekrológban
búcsúzott a tudóstól.
Vértes László és vendégei Vértesszőlősön
Főbb művei
- Őskori bánya Lovason. Bp., 1956.
- Medveemberek krónikája. Bp., 1957.
- Tata – eine mittelpaläolitische Travertin-Siedlung in Ungarn, 1964.
- Lower Palaeolithic hominid and pebble-industry in Hungary Nature, 1965.
- Upper Biharian (Intermindel) pebble-industry occupation site in Western Hungary. Current Anthropology, 1965.
- Typology of the Buda-industry. Quaternaria, 1965.
- Az őskőkor és az átmeneti kőkor emlékei Magyarországon. Bp., 1965.
- Őskori bányák Veszprém megyében (Lovas, a legősibb bánya, A sümegi ősbánya). Veszprém, 1969. Athenaeum Ny. Bp.
- Kavicsösvény. A vértesszöllősi előember regénye. Bp., 1969. (posztumusz)
Emlékezete
Nevét őrzi a Gerecsében a Vértes László-barlang.
Kommentáld!