Főoldal Azért, hogy ne felejtsd el, milyen szín a zöld... Azért, hogy nézhető legyen a táj körülöttünk... Azért, hogy levegőt lélegezhessünk... Azért, hogy kis időre árnyékba mehessünk, és ott az arcunkat fölfelé emeljük... Azért, hogy minden élőnek teret engedjünk... ...legyen neked is egy fád! (Székely Sándor: Legyen egy fád)

A löszpuszták élővilágaHa a szári vasútállomásról gyalogosan vágunk neki a Vértesi Natúrpark felfedezésének, akkor hosszú ideig már ősidők óta megművelt területen, szántóföldek között vezet utunk. Itt, a Mezőföld legészakibb részén a jégkorszak hideg, kontinentális éghajlati viszonyai között keletkezett finom porszerű képződményen – a löszön – kiváló minőségű talaj jött létre. Ezen – az úgynevezett feketeföldön – a Kárpát-medence népei már évezredekkel ezelőtt megkezdték a gabonatermesztést és a földművelést. A kedvező adottságoknak köszönhetően az ember mind nagyobb területek vont művelés alá, így érhető, hogy a valamikor természetes élővilágnak mára hírmondója is alig akad. A Vértes hegység lábánál megmaradt, szántóföldnek alkalmatlan maradványfoltokon azonban még ma is gyönyörködhetünk az egykori növény- és állatvilág jellegzetes képviselőiben.

Tavasszal nagy tömegben nyílik a nagy aranysárga virágú tavaszi hérics. Ritkaságnak számít a löszvidékek jellegzetes pusztacserjésének védett növénye, a kontinentális elterjedésű törpe mandula, melynek alig egy méter magasra növő cserjéje virágzáskor különösen szép látványt nyújt. A löszpuszták és a száraz, sziklás lejtők ritka növénye a kelet-mediterrán elterjedésű vetővirág, amely a jégkorszak utáni, mainál melegebb és szárazabb klímájú időszak (mogyorókor) maradványfaja. Legészakibb lelőhelyei Magyarországon találhatók, melyek közül igazi botanikai szenzációt jelentett a Csákvár közelében felfedezett – az ország talán legnagyobb – állománya. Mint általában a legelőkön, így itt is gyakoriak a tövises, szúrós növények, mint a tövises iglice és a mezei iringó. Utóbbit szokták népnyelven ördögszekérnek is nevezni, mert földből kitört, gömbszerűen elágazó hajtásrendszerét ősszel a szél, mint valami szúrós kereket görgeti, így biztosítva a magok elterjedését. Az erdőssztyepek jellemző növényei közül a gyapjas szőrökkel borított hajtású selymes peremizs és a Szent László-tárnics emelhetők ki. A hegylábi lösztakarót borító, tisztásokkal tarkított tölgyerdő változatos aljnövényzetében él az egy méternél is magasabbra növő macskahere. Eurázsia kontinentális tájainak e növénye a Vértesben – mint a löszpuszták maradványfaja – védettséget élvez.

A száraz füves pusztákon és a Vértes lejtőin gyakran találkozni a többnyire éjszaka vadászó farkaspókok selyemszállal bélelt, függőleges járataival. A járatok bejárati nyílásai viszonylag könnyen megtalálhatók, mert a zsákmányolt rovarok maradványai (lábak szárnyfedők, stb.) szegélyezik őket. Leggyakoribb ízeltlábú a pokoli cselőpók, melynek jellegzetessége, hogy nőstényeik a petéket a potrohuk végéhez rögzített gömbölyű, kissé lapított tokban hordják. A petékből kikelő kis pókok egy ideig anyjuk hátán utaznak, és ha szerencsénk van, napközben is találkozhatunk e kedves családi idillel. A farkaspókok megtizedelője egy furcsa kinézetű és életmódú rovar, a fogólábú fátyolka. Lárvakorban a farkaspókok petetokjában tartózkodik, és azok petéit fogyasztja. Ha közelebbről megnézzük e ragadozó természetű fátyolkát, láthatjuk, hogy mellső végtagjai megtévesztésig hasonlítanak egy másik vérszomjas ragadozó elülső fogólábaira. Ez a rovar az ájtatos manó, vagy más néven imádkozó sáska. Ennek a ragadozó rovarnak mellső lábai félelmetes fogó fegyverként működnek. Mint a bicska pengéje, úgy csapódnak össze karmos lábízei, s mivel mindkettő tüskékkel felfegyverzett, áldozatai nem menekülhetnek el a szorításból.

A néha szélsőségesen száraz viszonyokhoz alkalmazkodott állatvilágnak otthont adó pusztai élőhelyek legértékesebb hazai madara a túzok. Korábban a Sárréten és a Zámolyi-medencében élő egyedek egy állományt képeztek. A Vértes előterének egykor népes túzokállománya az ember pusztító és zavaró tevékenysége következtében az 1980-as évek végére teljesen felmorzsolódott. 2003-ban – vélhetően a szomszédos populációk megerősödésének köszönhetően – ismét megjelent egy madár a környéken, igaz, csak telelőként. Az egykori élőhelyeiket jelentő gyepeket késői kaszálással, a szántóföldeket pedig megfelelő vetésszerkezet fenntartásával hasznosítja a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, annak reményében, hogy hamarosan újra otthonra találnak itt is ezek a gyönyörű madarak. Május első napjaiban hallható a levegőben villámgyors repüléssel rovarokat kapdosó, egzotikus színekben pompázó gyurgyalag. A löszfalak, árokpartok oldalaiban fészkel, ahol rendszerint együtt költ a partifecskékkel. Szívesen költözik a szalakóta vagy csóka elhagyott üregeibe a kuvik, de gyakran az állattartó telepek, tanyák környékén fészkel, ahol apró rágcsálókra és nagyobb bogarakra vadászik.

A leggyakoribb pusztai emlősállat az ürge. Kisebb kolóniákban él, nagyon éber, veszély esetén éles füttyentéssel riasztja társait. Lakásának egy része az éléskamra, ahova egész nyáron át sok táplálékot gyűjt össze. Az őszi hidegek beálltával járatait eltömíti, és egészen kora tavaszig téli álomba merül. Az ürge képezi a környező erdőkben fészkelő, fokozottan védett kerecsensólyom és parlagi sas zsákmányát. E két madár eltérő módon vadászik a kotorékjukból kimerészkedő rágcsálókra. A parlagi sas méltóságteljes körökkel rója a levegőt, közben figyeli a vadászterületet, és a vigyázatlan ürgét a földön kapja el. A kerecsensólyom villámgyors repüléssel, nagyon alacsonyan zúg végig a puszta fölött, és repülés közben „lenyúl" a földre, úgy emeli fel zsákmányát.

---

A Dunántúli-középhegység szubmediterrán szigeteA Déli-Vértesben a Csókakő és Csákberény közötti hegyek, valamint különösen a csákvári Haraszt-hegy kopár, déli lejtőin a mediterrán tájakra emlékeztető éghajlat uralkodik. A meredek lejtőket nyáron a nap csaknem merőlegesen éri, így rajtuk sokkal magasabb a hőmérséklet, mint a környező sík területeken. Az uralkodó északnyugati szélirányra merőleges hegyvonulat esőárnyékos oldalában a csapadék kevés, és az eloszlásában mutatkozó tavaszi és őszi maximum is a mediterrán éghajlat egyik jellemző vonása. A nyári szárazságot, erős felmelegedést a dolomit alapkőzeten kialakult sekély talaj jó hőelnyelő képessége tovább fokozza. A csapadékvíz nagy része a meredek lejtőkön csak lezúdul, s a talajszemcsék erős vízmegkötő képessége miatt a leszivárgó víznek csak kis hányada marad a növények számára felvehető állapotban. Az említett tényezők együttese teszi lehetővé, hogy a Vértesi Natúrparkban változatos, szubmediterrán fajokban különösen gazdag erdős-sztyep növényzetben gyönyörködhessünk. A domborzati és talajviszonyoktól függően nyílt dolomit sziklagyepek, sziklafüves lejtősztyepek, karsztbokorerdők, száraz tölgyesek, irtásrétek váltják egymást. E felsorolt növénytársulások hazánkban legszebb, legérintetlenebb állapotban talán éppen itt tanulmányozhatók. A Haraszt-hegy értékeinek megismerését a Csákvárról Gántra vezető út mellől induló, szabadon látogatható tanösvény segíti.

A terület legfőbb növénytani értéke a keleti gyertyán, melynek hazánkban Csákvár környéke az egyetlen természetes előfordulási területe. A közönséges gyertyántól kisebb leveleivel, alacsonyabb termetével, bokorszerűen elágazó törzsével, valamint termésének eltérő buroklevelével különbözik. Szinte érthetetlen, hogy hosszú évtizedeken keresztül (egészen 1953-ig) miért kerülte el a botanikusok figyelmét. Ez a szubmediterrán, kelet-balkáni elterjedésű fafaj Csákvár környéki termőhelyén a jégkorszak előtti, a mainál jóval melegebb klíma tanúja. A legmeredekebb déli lejtők nyílt dolomit sziklagyepjeinek kőzetrepedéseiben, dolomittörmelékén a sziklakertekből jól ismert kőrózsapárnák és varjúhájfajok között csak a szakavatottaknak tűnik fel az elterjedésének északi határát a Vértesben elérő sulyoktáska. Májusban bontogatja szirmait egyik neves bennszülött növényünk, az István király-szegfű, mely kizárólag a Dunántúli-középhegység és a váci Naszály sziklagyepjein él. Másik hasonló elterjedésű bennszülött növényünk a magyar gurgolya. Közel méter magas hajtásokon ernyővirágzatba csoportosuló apró fehér virágai nyár végére fejlődnek ki.
A termőtalaj mélyülésével a gyep fokozatosan záródik, s a nyílt dolomit sziklagyepet felváltja a sziklafüves lejtősztyep. Több, a Földközi-tenger partvidékén is honos lágyszárú növény itt éri el elterjedésének északi határát. Ilyen például az ezüstösszürke levelű sziklai üröm, valamint a rózsaszín virágú és szőrös levelű borzas szulák. Sok növényfaj a kedvezőtlen nyári szárazságot, a téli hideget föld alatti raktározó szerve – hagymája – segítségével vészeli át. Az ilyen növények gyakori előfordulása a sztyeprétek jellegzetessége. A Vértesben legtöbbször a fürtös gyöngyikét, az ágas homokliliomot és a sárga hagymát találhatjuk meg.
A sztyeprétek és a szálegyenes fatörzseket nevelő erdők közötti átmenetet a karsztbokorerdők jelentik. Képükhöz hozzátartozik, hogy a fa- és cserjecsoportok a sziklagyepekkel, sztyeprét-foltokkal mozaikszerűen váltakoznak. A virágos kőris és a molyhos tölgy mellett jellemző a cserszömörce, melynek tűzvörös őszi lombszíneződése gyönyörű látványt nyújt a hófehér dolomitsziklákon.

Kiváló élőhelyet találnak ezeken a területeken maguknak az ízeltlábúak, mint például az egyetlen bizonyított hazai előfordulási hellyel a Vértesben rendelkező öves százlábú. Fején egy pár állkapocslába hatalmas, sarló alakú rágókaromban végződik, melyet áldozatába mélyesztve bénító hatású mérget fecskendez belé. Lapos fején ülő, igen érzékeny, s hosszú tapogatójával „tájékozódik" és „kutat". A fejlett idegzetű ízeltlábúakra jellemző indirekt megtermékenyítéssel szaporodik, és a nőstény az ivadékokat a harmadik vedlésig védelmezi rágóival a rabló rovarlárváktól és bogaraktól. A pókok közül legjellemzőbb a HERMAN OTTÓ által felfedezett, bennszülött magyar aknászpók. Mivel egész nap föld alatti lyukában tartózkodik, jelenlétét csak a pohárcsapdák bizonyítják. A fűrészlábú szöcske szintén a jégkorszak utáni melegebb idők tanúja. Eddig csak nőstényeket fedeztek fel a kutatók, s így feltehetően „szűznemzéssel" szaporodik. Mozgás közben igen lusta, de zsákmányoláskor annál fürgébb. Az áldozatra oldalról ugrik rá, és a másodperc tört része alatt rácsap mellső lábaival. A zsákmány a tövisekkel különlegesen felszerelt első lábpárjának fogókosarába kerül, ezután ferdén lefelé álló erős állkapcsával megöli, megrágja. Ezen élőhely különleges lepkefaja a sulyokstáska levelein fejlődő dolomit fehérlepke.

A sziklás, meleg hegyoldalakon jelentős hüllőállomány él (haragos sikló, erdei sikló, rézsikló, fali gyík, zöld gyík).

A sziklakibúvásos déli oldalak madárvilágának legszínpompásabb és egyben legritkább képviselője a kövirigó. Itt fészkel a lappantyú (népies nevén kecskefejő) is. Éjszakai madár, napközben többnyire egy-egy vízszintes ágon, a fakéregre lapulva pihen, ahol tollazatával tökéletesen álcázza magát. Az éjszaka vadászó baglyok közül a füleskuvik gyakran zsákmányol bogarakat, sáskákat, lombszöcskéket. Kedveli a meleg déli fekvésű gyümölcsösök, kertek, szőlők, öreg parkok odvas fáit, ahol megfelelő fészkelő helyet talál magának. A gyöngybagoly sziklaüregekben telepszik meg. A baglyok az elfogyasztott zsákmányállatuk megemészthetetlen részeit, csontot, szőrt kis gombócok formájában visszaöklendezik. Ezekből aztán megismerhetjük egy térség kisemlős faunáját. Vannak olyan apró emlősállatok, melyek jelenlétéről csak a bagolyköpetekből szerezhetünk tudomást.

---

Láprétek a síkság peremén A Vértesi Natúrpark déli, délkeleti peremvidéke, közelebbről a Vértes és a Velencei-hegység közötti Zámolyi- és Csákvári-medence elsősorban madártani szempontból érdemel figyelmet, mivel a korábban lecsapolással fenyegetett láprétek némelyikén (pl. Csíkvarsai-rét) sikerült a vízutánpótlást újra megoldani. Nem kevésbé értékes azonban növénytakarójuk sem. A síkság és a hegyvidék találkozásánál, harmadkori tenger eredetű belvizek helyén, a természetes és mesterséges hatások következtében kiszáradó tájon nyomon követhetjük a növénytakaró átalakulásának egyes fázisait, melyet idegen szóval szukcessziónak nevezünk. Ennek a folyamatnak a megértését segíti a Csíkvarsai-réten vezető Vidrafű tanösvény.

A lápréteken a zsombéksás töveire lépkedve elkerülhetjük, hogy egy rossz lépés nyomán térdig süllyedjünk a zsombékok közötti semlyékek barnás színű, mocsárszagú vizében. A zsombék két állat – a réten élő szinte legkisebb és a legnagyobb – együttműködése során keletkező, növényzet borította kis szigetecske, míg a semlyék ezen kis szigetek közötti mélyedés. A réten legelő csorda vagy gulya a felázott talajba belesüppedve egyik helyen mélyedést (semlyéket) tipor, mellette pedig kis magaslat keletkezik, ezt zsombéknak hívjuk. A talajban élő giliszták legtöbb faja bőrén keresztül lélegzik, és a semlyékek vizében nem jutnak levegőhöz, ezért a zsombékok tetejére igyekeznek. Itt élnek, túrásaikkal pedig felfelé építik azokat.
A tartós vízborításnak köszönhetően ezeken az élőhelyeken elszaporodtak a kipusztulással fenyegetett növényritkaságok, mint a lápi nyúlfarkfű, a mocsári kosbor és a pókbangó. A kiszáradó láprétek és a mocsárrétek jellegzetes növényei közé tartoznak a poloskaszagú kosbor, a vitézkosbor, a hússzínű ujjaskosbor és a fátyolos nőszirom. A jellegzetes lápi növényként számon tartott széles és keskenylevelű gyapjúsás, valamint a nagyon ritka vidrafű szintén előfordul itt. A korábbi vízelvezetések hatására elszikesedett területeken tömeges virít a sziki őszirózsa.

A természetes állapotú mocsarak, rétek jellegzetes, igen ritka fészkelői a parti madarak. Szinte a lábunk elől sárszalonkák ugranak fel éles riasztással, s élőhelyüket szétfeszített farktollaik, báránybégetésre emlékeztető, rezonáló hangjukkal jelzik. Időnként megszólal a nagy póling hangja, amelyet lefelé hajló csőréről könnyen felismerhetünk. A kisebb fűcsomókon teljesen nyíltan költ a leggyakoribb réti fészkelő, a bíbic. A piroslábú cankó és a nagy goda csak néha, helyszűke esetén költenek a bíbichez hasonlóan, gyakrabban a fű közé rejtve készítik el fészküket. A csatornák magasabb szegélyén májusban láthatjuk a pajzsos cankók jellegzetes násztáncát. A területen együtt költ Magyarország összes guvatfélékhez tartozó madara, melyek közül kiemelkedő jelentőségű a törpe vízicsibe fészkelése. Az április közepétől hallható pettyes vízicsibéktől eltérően ez az igen ritka, délkeleti elterjedésű faj jóval később (május végén, június elején) érkezik. Fészkelésre csak akkor marad a Csíkvarsai-réten, ha visszaérkezéskor megfelelő vízmélységű és növényzettel dúsan benőtt területet talál. Fészkét mindig zöld növényi részekből építi az orvosi ziliz bokraiba. Az utóbbi évek élőhely-rekonstrukciós munkálatainak köszönhetően megjelentek a mélyebb vizekhez kötődő madárfajok is, mint például az első dunántúli költéssel itt regisztrált fehérszárnyú szerkő. A vízparti fűzfák lelógó ágain egy fészeképítő művész remekbeszabott munkájában lehet gyönyörködni, ez pedig a függőcinege. Gyékénypihékből épített fészkét régen gyermekek részére zokniként használták. A ragadozómadár-védelmi tevékenységnek köszönhetően megtelepedett a területen a réti sas, emellett gyakori a barna és a hamvas rétihéja, valamint a kabasólyom jelenléte. A fán fészkelő ragadozó madarak közül leggyakoribb a vörös vércse, de a kék vércse is előfordul. Gyakran láthatjuk e madarakat a telefon- és villanyvezetékeken üldögélve, vagy zsákmányukat tépve. A legnagyobb sólyomfaj, a kerecsensólyom rendszerint szintén megjelenik a táplálékban gazdag területeken, sőt, pusztai madár voltához méltóan néha itt is fészkel.

A Csíkvarsai-rét jégkorszaki maradvány jellegét és háborítatlanságát bizonyítja egy bennszülött egyenesszárnyú, a magyar tarsza előfordulása. A kutatók az elmúlt években a legnagyobb ismert hazai állományát fedezték itt fel. Hasonló ökológiai adottságokat kedvelő ritka lepkefajunk a barnásvörös földibagoly.
A víz alatti állatvilág természetvédelmi szempontból legértékesebb képviselői a lápi póc és réti csík. A réti csík a nagy lecsapolások előtt rendkívüli tömegekben volt jelen a mocsarakban, lápokban. Járulékos légzőszervének köszönhetően rendkívül mostoha oxigénellátású vizekben is megél. Hajszálerekkel behálózott utóbele lehetővé teszi ugyanis az oxigén felvételét a légkörből, így tulajdonképpen lenyeli a levegőt, és bélcsatornáján áthajtva felveszi annak oxigénjét. A 19. század közepéig a csíkászat a halászat egyik legjelentősebb ágát képezte, mivel a halaknak jelentős szerepe volt a népi táplálkozásban, mint nélkülözhetetlen böjti eledel. A leleményes csíkász megfigyelte, hogy az oxigénhiány időnként rákényszeríti e halat búvóhelyük elhagyására. A süppedős, növényzettel benőtt láprészeken, úszó szigeteken „léket" vágott, s a kör alakú „csíkkút" messziről csalogatta a halakat, amelyeket egy vesszővarsa, a „csíkvarsa" ejtett foglyul. A lápi póc (népies nevén kutyahal) speciális testfelépítése lehetővé teszi páros úszóinak egymástól független mozgatását. Kiegészítő szervvé fejlődött, hajszálerekkel sűrűn behálózott úszóhólyagjának falán keresztül képes a levegő oxigénjének felvételére is.

---

A tölgyesek élővilága A Vértes hegység száraz, meleg déli lejtőin, sekély talajú tetőin leggyakrabban mészkedvelő tölgyeseket találunk. Az elnevezés onnan származik, hogy ezek az erdők legszebb, fajokban legváltozatosabb formában a mészkő, dolomit alapkőzeten kialakuló gyengén lúgos kémhatású talajokon díszlenek. A fák magassága a 16–18 m-t ritkán haladja meg, azonban – ellentétben a még meredekebb lejtők bokorerdeivel – itt már igazi szálerdőben járunk. Megfigyelhetjük, hogy a tisztásokkal tarkított erdőkben a fák lombkoronája laza záródású, így a nyáron is napfényes környezet változatos élővilágnak tud otthont nyújtani.Leggyakoribb fafaj a sűrűn szőrös levélfonákáról elnevezett molyhos tölgy, de nem ritka a kocsánytalan és a csertölgy sem. Sokáig nem figyeltek fel még a botanikusok sem egy – a molyhos tölgyhöz hasonló, de jóval hosszabb levélnyelű – tölgyfajra, az olasztölgyre. A virágos kőris megsebzett törzsén kifolyó édes, nagy cukortartalmú nedvet mannának, magát a fát pedig mannakőrisnek nevezik. A bükkösökből szinte teljesen hiányzó cserjeszint rendkívül gazdag, ahol a sárga virágú húsos som már lombfakadás előtt a tavasz érkezését hirdeti. Rokona, a veresgyűrű som, tűzvörös őszi lombszíneződésével hívja fel magára a figyelmet. A nyáron is napfényes erdők mélyén szebbnél szebb virágok pompáznak. Az erdőszéleken erősen illatozik a védett nagyezerjófű. Mirigyszőrökkel sűrűn borított szára érintésre bőrgyulladást okozhat, ezért se szedjük csokorba! Népi elnevezése, a boszorkányfű, arra utal, hogy egykor csodatevő, gyógyító hatású növény hírében állott. Kirándulásainkon gyakran találkozhatunk a tarka nőszirommal és a magyar zergevirággal is. Az orvosi macskagyökér gyökere kellemetlen illatot áraszt. Régen a közismert nyugtatószer, a valeriána alapanyagát szolgáltatta. A magyar név nem véletlen, a gyökerek illata ugyanis a kandúr macskákra különösen izgató hatású. Az erdő jellemző növénye az indákkal terjedő erdei gyöngyköles. A napfényes tisztások szélén orchidea-félékre, azaz kosborfélékre is bukkanhatunk. Közelebbről szemügyre véve virágaik alakját, színét megállapíthatjuk, hogy változatosságuk vetekszik az egzotikus tájakon élő rokonokéval. Viszonylag gyakori a bíboros kosbor, ritkább a sárga virágú sápadt kosbor és a kétlevelű sarkvirág. Vértes hegység erdeinek többségét cseres-tölgyesek alkotják, ahol leggyakoribb fafaj a csertölgy. Mediterrán tájakon honos tölgyekre emlékeztetnek bőrnemű, érdes tapintatú levelei, valamint az, hogy fán elszáradt lombját csak tél végén hullatja le. A fák laza lombkoronáján nyáron is áttörnek a nap sugarai, így a virágos növények változatosságában akár egész nyáron át gyönyörködhetünk. A hegység belső medencéjének (Petre-cser) tisztásain a hegyi rétek savanyúságjelző füvei közül megtalálhatjuk – a Vértesi Natúrparkban egyedüliként – a háromfogfű és a fogtekercs állományait. Csapadékosabb klímájú területeken a gyertyános-tölgyesek uralkodnak, amelyekben a kocsánytalan tölgy kísérője a csertölgy helyett a gyertyán. Az aljnövényzetben különösen elterjedt faj a kisvirágú hunyor, valamint ezen termőhelyen leggyakoribb a fekete zászpa is. Különleges, zöld színtesteket nem tartalmazó növény a vicsorgó, amely főleg a gyertyán és a bükk gyökerein élősködik.

A tölgyesek gerinctelen állatvilágának képviselői közül említést érdemel az orrszarvúbogár. Állománya az utóbbi évtizedekben nagyon megfogyatkozott. Európa legnagyobb bogara, a meleg nyári estéken látható szarvasbogár Magyarországon is védettséget élvez. A főként idős hagyástölgyekben fejlődő nagy hőscincér hasonló élőhelyet kedvel. Az atalanta lepke és a bogáncslepke egyedei csak a nyarat töltik itt, a nyárvégi nemzedékek déli tájakra vonulnak telelni (akárcsak a vonuló madarak).

A rovarvilág változatossága és gazdagsága kedvező életfeltételeket teremt a madárvilág számára. A lombkoronaszintben elsősorban a nagyobb termetű ragadozók fészkelnek, mint például a kígyászölyv, a darázsölyv, az egerészölyv és a héja. Míg az egerészölyv elsősorban a nyíltabb részeken pockokat és gyengébb állatokat zsákmányol, addig a héja a környékén előforduló kisebb állatok bármelyikét zsákmánynak tekinti, amelyet le tud gyűrni. A fatörzsszint jellemző szálláscsinálói a harkályok. A zöld küllő szintén odúkészítő madár, azonban igazi táplálkozó helye a hangyabolyokkal tarkított erdőszéleken van. A csuszka felülről lefelé, a fakúsz pedig alulról felfelé kúszva keresgéli táplálékát a fatörzseken. A csuszka fészekodúját könnyű felismerni, hiszen odúnyílását sárral körbetapasztva szűkíti le a megfelelő méretűre. A legnépesebb odúlakó család a cinegéké. A Vértesben három fajuk él (széncinege, kék cinege, barátcinege), s mindegyik elég gyakori. A legvékonyabb gallyakon hosszú farkával egyensúlyozva keresgél megbújó rovarok után az őszapó. Nem odúban fészkel, hanem a lombkoronában, vagy bokrokban építi művészi fészkét. A harkályfélék mellett a cinegék és az őszapók is rendkívül sok rovart fogyasztanak, így az erdők ökológiai egyensúlyának fenntartásában fontos szerepet töltenek be. A bokrosok rejtetten mozgó madárvilágát leginkább hajnalban, énekük alapján lehet meghatározni. A fülemüle éneke egyike a világ legszebb madárdalainak. Fészkét a sűrű bokrosban, a földön készíti el. Szintén a földön fészkel a csilp-csalp füzike, melynek jellegzetes hangja a tavaszi erdő ébredését jelzi. A poszáták szintén a szépen éneklő madarak közé tartoznak. A barátposzáta hevenyészett fészkét kisebb bokrokra építi. A csilingelő hangú kis poszáta leginkább az erdőszéleken és tisztások bokrain fészkel. Jelenléte éneke alapján állapítható meg, mivel megpillantani csak ritkán sikerül.

---

A hűvös szurdokerdők, zárt bükkösök világa A Vértes északra néző meredek, dolomitsziklás lejtőin merőben más kép fogadja a Vértesi Natúrpark látogatóit, mint amilyeneket a déli fekvésű kopárokon megismertek. Jóllehet pár száz méterrel arrébb még napperzselte törmeléklejtőn ereszkedünk alá a völgybe mediterrán tájak hangulatát idéző növények között, az északi lejtők kellemesen hűvös légáramlatai a magashegységeket juttatják eszünkbe. A szurdokvölgyek már tájképi szépségüknél fogva értéket képviselnek, azonban az egész országban – de különösen a Vértesben – figyelemre méltóak azok a botanikai nevezetességek is, melyek a meredek lejtők déli szubmediterrán és hűvös hegyvidéki növényzetének találkozási pontjában találhatók.

A meredek oldalak zárt sziklagyepjeinek növényei között találkozhatunk elsősorban olyan alhavasi fajokkal, mint a medvefül kankalin, a szürke bogáncs, a terpedt koronafürt és a havasi nyúlhere. Tavasz végén rózsaszín virágainak pompás illata már messziről elárulja a henye boroszlán jelenlétét. A gyepet a hegyi hagyma lila virággömbjei és a kardos peremizs sárga virágzatai tarkítják. Ezen a termőhelyen él továbbá a keserű pacsirtafű, az osztrák galaj és a gombos varjúköröm. A korongpár termései parányi szemüvegre emlékeztetnek. A mindig nedves mohapárnákban számos magashegységi, sőt alhavasi, havasi, sarkvidéki moha él. A forrásfodorka egyetlen, néhány tőből álló, korábban kipusztultnak vélt állománya is innen ismert. A sziklák alatt felhalmozódó kőzettörmeléken kialakuló sekély, de humuszban gazdag termőtalajon különleges erdő jön létre, ahol a hűvös, nedves éghajlatot kedvelő bükk és a szárazságtűrő, melegkedvelő virágos kőris együttesen alkot elegyes karszterdőt. Gyakori cserje itt a lisztes és a barkóca berkenye, illetve ezeknek sok közel rokon, hibrid eredetű faja, valamint a csíkos és a bibircses kecskerágó. Ez utóbbiak magyar neve onnan ered, hogy az egyiknek a kérgén hosszú csíkokban, a másiknak bibircsek formájában jelennek meg a paraképződmények. A magashegységek növényeként ismert mohos csitri bár a mohákra emlékeztet, parányi fehér virágai elárulják, hogy a szegfűfélék rokona. A szűk szurdokvölgyekben – bár a patakok hiányoznak – még a legnagyobb kánikula idején is kellemes, enyhülést adó, hűvös a levegő. A sűrűn záródó lombkoronaszintet a bükk mellett a hegyi juhar, a hegyi szil és a nagylevelű hárs adja. A fákra felfutó, elfásodó szárú lián – az erdei iszalag – helyenként sűrű szövevényt alkot. A sziklagörgeteges lejtőkön kiemelkedő nagyobb dolomittömbök ritka növénye a gímpáfrány. Jó pár évtizeddel ezelőtt még tömegesen élt a Vértes szurdokerdeiben az évelő holdviola, de termőhelyének nagy része sajnos az emberi tevékenység áldozatául esett. A Fáni-völgy környékének növénykülönlegessége egy korhadéklakó kosborféle, a korallgyökér. A szűk völgyek aljából felfelé haladva a szurdokerdőket gyakran a sok hársról elnevezett hársas törmeléklejtő erdők váltják fel. Míg az erdőalkotó fafajok többsége nedvességkedvelő, páraigényes, addig a lágyszárú növények között kifejezetten szárazságtűrők is találhatók. Az erdei iszalag itt talán még gyakoribb, mint a szurdokerdőkben. A többnyire csak földön kúszó példányairól ismert örökzöld borostyán a fákra is felkapaszkodik. Ezen erdők ritkasága a dárdás vesepáfrány és a csókakői Vár-völgyben termő zöld fodorka. Mindkettő az egész északi félgömbön elterjedt, de főként csak magashegységekben él.

Az ízeltlábúak közül a bükkösöket kedvelő havasi cincér sokak szerint a Vértes legszebb cincére. A többnyire csillogó testű díszbogarak is szép számban fordulnak elő a hegységben. Ritka, és talán kiveszőben lévő védett lepkefajunk a színpompás farkasalmalepke, melynek előfordulása tápnövényének fennmaradásától függ. A farkasalma főként a csókakői Vár-völgyben és a Csíkvarsai-réten tenyészik.

A meredek oldalú völgyek eszményi élőhelyet nyújtanak a ritka, rejtőzködő életmódot folytató gerinces állatoknak. Magyarország legveszélyeztetettebb ragadozó madarának, a parlagi sasnak Vértesben fészkelő egyedei a kelet-európai állomány legnyugatabbra költő példányai. A kerecsensólyom is pusztai madár, és csak a zavarások miatt kényszerült a középhegységi erdők peremeire. A parlagi sashoz nemcsak vadászterületével és táplálékállatával, az ürgével, hanem azzal is kötődik, hogy sokszor a sasok által épített fészket foglalja el. Az idős fák ágvillájába fészket rakó fekete gólya szintén a hegylábi rétekre jár le táplálkozni. A lombkoronaszint ritka, jellegzetes hangú énekesmadara a kis légykapó. A fák gyökerei között fészkelő ökörszemet a „madárvilág szárnyas egerének szokták" nevezni, mivel a földön surranva, ugrálva táplálkozik. A nedves aljú erdők adnak otthont az erdei szalonkának. A fekete harkály méretes odúiknak számos albérlője akad. Leggyakoribb a kék galamb, melynek mély, búgó hangja hozzátartozik a bükkösök világához.

Az apróbb emlősállatok szintén előszeretettel költöznek a fekete harkályok elhagyott odúiba. Ezek közül a különböző denevérfajok és a nyuszt említhetők meg. A zavartalan völgyekben nagyon ritkán megpillanthatjuk a rejtett életű vadmacskát. Kotorékát földben vagy a sziklák között készíti el, de találtak már vadetetőben tanyázó példányokat is.