Öregember ül a fapadon. Haja és szakálla fehér. 

Mellette bot, az elmaradhatatlan útitárs. Körülötte nem változott semmi

pedig nagyon sok idő telt el. 

Csak az itt élő ember közeledik a 100. éve felé. Évek...

Ő már bölcsként szemléli a világot. Alakja kissé összeesett, 

haja színe megváltozott, de szemében még ott bújócskázik

a jókedv és a szeretet.

Szelleme friss, mint a levegő, melyet mindennap beszív.

Most is vidám mosoly szalad át a szája mellett megbújó ráncokban,

és halad tovább a sok életvonalon át, fel az arcán, a szeméig. 

Valamit vagy valakit lát.

Távolról egy piros pont közeledik, ő már tudja, hogy ki az. 

A megöregedett juhász kis unokája. Ő hozza fel rendszeresen az élelmet,

ilyenkor az öreg szívét megérinti a fiatalság szele.

Örömmel nézi a kislányt. Piros kis ruhát visel, vállain könnyedén

hozza a nehéz átalvetőt. 

Lábán nincs cipő, csak úgy mezítláb jön fel az ösvényen. 

Légies súlya alatt még a fűszálak sem hajolnak meg. 

Csupa derű és vidámság ez a kis csöppség, aki úgy ismeri a havast,

mint a saját tenyerét. Hajába most is virágot tett, szinte úgy szökdécsel,

mint egy kis gida. Ő a legszebb virág ezen a vidéken

- büszke is rá az öreg juhász. 

Amint elhalad a virágok mellett, azok kihúznák magukat, 

nehogy lemaradjanak a szépségek versenyén.

Már messziről integet, az öreg is visszaint, és várja, hogy megérkezzen 

a lány. Derűvel huppan az öreg mellé a fapadra, és mesél.

Hangja tele vidámsággal, és egy szuszra akar elmondani mindent, 

ami a hegyen vagy a völgyben levő kis faluban történt.

Az öreg azonban csendre inti. 

Megkínálja málnaszirupos friss forrásvízzel. A lány ízlelgeti,

aztán egy szuszra kiissza a pohár tartalmát. Nevetve kér még...

nagyon szereti, érződik benne a hegyen termett vad, 

de édes málna illata.

Ennél finomabbat sehol sem ihat, hisz csak itt terem, a hasadékokban ilyen finom zamatú gyümölcs.

Utána ismét mesél, közben kibontja a csomagot. 

Csupa friss étel, amit rendszeresen felhoz, majd leviszi a maradékot.

Semmi sem veszhet el. Nagyon megszerette a havasi embert, 

minden titkát vele beszéli meg, és az öreg némán hallgatja végig.

Néha nevet, ekkor a gyermeklány tudja, hogy jó, amiről beszél, 

de ha látja, hogy az öreg összehúzza a szemét, megretten és érti,

hogy most valami nem jót cselekedett.

Évek óta így beszélgetnek ők ketten, a havas bölcse és virága.

A nap régen elhaladt fejük fölött, a lány tudja, indulnia kell.

Sötétedés előtt kell leérnie a karámhoz. Hiába, a hegyet tisztelni kell,

és alkalmazkodni hozzá, mert ha nem, baj is történhet.

Elindul, néha még visszanéz és int. Ugyanolyan kecsesen megy el,

ahogy érkezett. Az öregember ott marad, míg el nem tűnik

a szeme elől, majd bemegy, mindent helyére tesz, eszik egy keveset,

és még visszaül a padra.

Sokat van kinn, legtöbb idejét ezen a padon tölti.

Már nem dolgozik, egy fiatalember jár fel rendszeresen, és végzi el a munkát. Majd valamikor ő költözik a kis lakba.

Némán figyeli a hegyet, naponta ellátogat a két fenyőhöz.

A sír tele van virággal, nem is hoz semmit magával. 

Az elmúlt évek során összegyűjtötte és elültette erre a helyre

a hegy legszebb és legnemesebb virágait. Színfolt a fák tövében,

már messziről látszik egész évben pompázó virágaival, kitűnve a környezetéből. Most is a hegy felé néz. 

Mennyi titkot rejt magában ez a hely! Mennyi mindent látott és megélt. 

Hallott puskaropogást, bújtatott szökött katonát, ínséges időben táplálta

a falu lakóit gombával, gyümölccsel, hússal. 

Látott nyugalmasabb éveket, nyaraló, kacagó gyermekeket,

kik vidáman ismerkedtek az erdő szépségeivel.

Miközben ezen gondolkozik, egy kis szellő suhant át fölötte,

megemelte ezüstösen csillogó haját, játszadozott vele.

Ő valami mást érzett, mintha egy hívó kéz simogatta volna meg,

szólította... "gyere". 

Nem félt. Felkészült már a végső útra, csak még körülnéz,

hálát mondani a kis laknak és a hegynek.

Hálát rebegne minden egyes fának, mert tiszta levegőt termel,

tüdeje a földnek.

Hálát mondana minden szál virágnak, mert megtanította a szeretetre.

Csókokat hintene minden virágsziromra, szépségükért és 

vidám színeikért.

Hálát mondana még utoljára minden fűszálnak, és szeretné,

ha minden egyes fűszál ölelő kar lenne, mely átöleli a havast 

és azt a földet, ahol megszületett és élt.

Lelke színültig tele, néma és határtalan szeretetre tanította meg

ez a hely, ez lenne a havas üzenete.

Bármennyire zord is az idő, bármennyire nehéz is egy emberi sors,

vagy egy nemzeté, ha gyűlölet van benne, elveszett.

Megmaradni csak úgy lehet, ha szeretünk, tiszteljük azt a földet,

amely életet adott és táplált bennünket. 

Ezt kell átadnunk az utánunk jövő nemzedéknek, 

a piros ruhás kisleánynak vagy a kis lakba költöző fiatalembernek.

Mindenkinek.

Kezébe vette botját, bement. Fáradtnak érezte magát.

Lefeküdt. Álmában még az erdélyi hegyek ösvényein sétált, 

magas fák között, ahol madár dalol, és reggelre megérkezett 

két magas fenyő tövébe, virágok közé, örök nyugalomba,

Kedvese mellé...