Kínában tényként kezelik a hun-magyar rokonságot, és ápolni igyekeznek emlékét. A hatalmas ország északi részén, Tungvacsengben nemzeti parkot hoznak létre, a kutatók szerint ugyanis itt volt a déli hunok fővárosa. A hun kultúrát most szeretnék felterjeszteni a világörökségi címre, és azt is szeretnék, ha a magyarok tömegesen zarándokolnának el az ősi romokhoz.

Napjainkban még nem könnyű eljutni a déli hunok Kínában fekvő egykori fővárosának, Tungvacsengnek (Tongwancheng) a romjaihoz, Senhszi (Shaanxi ) tartomány e vidékén egyelőre nem jelzik táblák, hogy a valaha nagyhírű nomád nép egyetlen fellelhető településéről van szó.

A déli hunok idén 1600 éve alapított fővárosába, az északnyugat-kínai Senhszi tartomány Tungvancseng nevű településére készül egy szakmai konferenciára Obrusánszky Borbála történész, keletkutató, aki Kínában nyilatkozott.

A Kínában történelmi tényként kezelt hun-magyar rokonság révén meghívott orientalista 2005-ben járt először a déli hunok egykori székhelyén, ahol a hun kultúra a világon egyedülálló módon fennmaradt építészeti öröksége található. Obrusánszky Borbála szerint az elmúlt évek, évtizedek kínai kutatásai nyomán a hunokra a han kínaiak sem idegen barbár népként tekintenek, hanem egyre elterjedtebb nézet szerint a maguk ősei között tartják őket számon.

A kerek évforduló tiszteletére neves kínai egyetemek, köztük a Senhszi Egyetem és a Pekingi Egyetem professzorai előadásokkal készülnek, hogy a meghívottak előtt megpróbálják minél alaposabban feltárni Tungvancseng múltját, az alapítástól egészen a középkorig. Az előadásokból kiderülhet, hogy a kínaiak miért ragaszkodnak a Tungvan fantázianévhez, és miért nem a máig, a helyi mongolok és kínaiak által használt nevet, a Fehérvárt használják.

A konferencián hat nagy témakört érintenek, hazai és külföldi előadók ismertetik és elemzik a város történeti múltját, bemutatják az eddig végzett terepbejárásokat és a régészeti ásatások eredményeit. Ezen kívül foglalkoznak a város turisztikai fejlesztésével, a környékbeli történeti emlékek védelem alá helyezésével, valamint megvitatják, milyen dokumentumot adjanak be az UNESCO-hoz, hogy a város a közeljövőben felkerülhessen a világörökségi listára is.

Hazánkból dr. Obrusánszky Borbála vesz részt a nemzetközi rendezvényen, aki a tungvancsengi építőáldozat kaukázusi és magyar kapcsolatáról tart előadást. Dr. Daubner György filmrendező pedig bemutatja „A hunok titkos története” című dokumentumfilmjét.

Ta Hszia hun királyság fővárosát Helian Popo (381-425) hun vezér építtette a mai Senhszi tartomány és Belső-Mongólia határvidékén, csaknem 20 ezer négyzetkilométeres, homokos-löszös területen. A történészek szerint 431 körül a városban és környékén mintegy 40 ezren éltek, voltak közöttük hunok és hanok, illetve a Selyemút mellől érkezett kereskedők is.


Feljegyzésekből arra következtetnek, hogy évtizedek múltán a területet belepte a homok, egyesek szerint teljesen elnéptelenedett, mások szerint maradtak még lakói, akik fokozatosan más nomád törzsekkel szövetkezve, azok neveit kezdtek el használni. Így a kései hunok lassan beolvadtak a környező népekbe.

A nyugati irányú vándorlás révén jutott a mai Kínától sok ezer kilométerre Attila népe is - emlékeztetett a magyar vonatkozású tényre Obrusánszky. Mint mondta, Attila halála után még erős birodalmat hoztak létre a Kaukázusban, s a források meg hosszú ideig emlegetik őket. Ottani birodalmuk a 8. század elején szűnt meg arab támadás miatt. Az egykori eurázsiai népek kultúrájában máig világos nyomot hagytak; a mongolok, csakúgy, mint a törökök, őseiknek tekintik a hunokat.

Kína szerte ismert az is, hogy a kínai nyelvben Magyarország elnevezése, az angol Hungaryra alliteráló "hsziongjáli" szó első tagja, a hsziong nem véletlenül utal épp a hunokra. Egyébkent a középkori magyar királyok is okleveleikben, érmeiken a Hungaria-t szerepeltették, a "magyar" elnevezés csak később terjedt el.

Obrusánszky Borbála beszámolt arról is, hogy Tungvancseng fennmaradt vályogból és rizsmasszából, helyenként fa elemekkel készült építményeiből jól körvonalazható, hogy a város egykor három részre tagozódott. Az egyszerű emberek lakhelyeire, a kormányhivatalnokok és nemesek "rezidenciáira" és a legbelsőbb palotavárosra, az uralkodó otthonára.

A kutatások során kiderült az is, hogy az építkezések folyamán itt is jellemző volt az "építőáldozat", vagy ha úgy tetszik, a falba temetés. A magyar kutató épp e témakörben fog előadást tartani az évfordulós konferencián, ahol levetítik a rendező jelenlétében A hunok titkos története című, Kínában készült dokumentumfilmet, Daubner György munkáját.


Magyarok a hunok fővárosában 2005-ben

Néhány éve fedezték fel az egyetlen (rom)várost a világon, amelyet a hunok hagytak maguk után. A National Geographic Online megjelent cikkének olvasása adta az ötletet néhány magyar tudósnak, hogy 2005-ben felkeressék Kína északi részén Tongwanchenget, az egyetlen olyan romvárost, amelyet a hunok hagytak maguk után – legalábbis mai tudásunk szerint.

Dr. Obrusánszky Borbála, Dr. Balogh Ildikó és Vörös Tibor Balázs együtt vágtak neki a kelet-ázsiai túrának, amelynek több állomása volt, és közülük csak az egyik Tongwancheng, hiszen például részt vettek a mongóliai Szühebátorban az első nemzetközi konferencián is, amely a hunokkal foglalkozott. Minderről Obrusánszky Borbála, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa számolt be, aki a pár hete visszatért csapat történész-orientalista tagja volt.

A magyar kutatók ezután Belső-Mongólia felé vették útjukat. Ez a tájegység ma Kínához tartozik, itt először Höhhotban (Hohhot vagy Huhehaote, illetve Kukuhoto néven található meg a különböző térképeken) álltak meg, ahol Ucsiraltu professzor fogadta őket, az egyik legtekintélyesebb kínai-mongol szakértője a hun-kérdéskörnek. Ucsiraltu professzor számára a magyar utazók egy különleges szószedetet is hoztak, amely Bálint Gábor XIX. századi orientalista gyűjtésének eredménye. Bálint szerint 1200 magyar szó eredete hozható összefüggésbe mongol szavakkal. A hazai (magyar) szaktudomány mintegy 200 szót tart mongol vonatkozásúnak, de ezek döntő részét többségét a nyelvészek török átvételnek tartják.

Mongolul vagy törökül beszéltek-e a hunok?

A mongol vagy török eredet nem mindegy, hiszen ugyan mindkét nyelv az altáji nyelvcsaládhoz tartozik, de annak eltérő ágait képezi (az altaji nyelvek három nagy csoportja: török, mongol, mandzsu). A mongol vagy a török eredet nemcsak a magyar jövevényszavaknál fontos, hanem a hun nép története szempontjából is döntő jelentőségű. Az bizonyosnak tűnik, hogy a hunok valamilyen altáji nyelven beszéltek, de sokan inkább törökösnek (csuvas-töröknek, amilyen a bolgár-törökök nyelve is volt) vélik őket. Ezzel szemben Ucsiraltu professzor úgy véli, hogy a hunok mongolul beszéltek, a mai ojrátokhoz (nyugat-mongóliai nép) hasonló nyelven. Mindenesetre a Bálint Gábor által összegyűjtött magyar-mongol megfelelések ellenőrzésében a jövőben szerepet vállalhat a höhhoti kutató, aki elsősorban régi kínai dokumentumok alapján próbálja azonosítani a hun, illetve a mongol kifejezéseket, pontosabban azok eredetét. Ucsiraltu mindehhez a perzsiai és észak-indiai hunok szövegeit is felhasználja.

Obrusánszky Borbála, aki mongolisztikával foglalkozik elsősorban, s így került a hunok kutatásával is kapcsolatba, minderről úgy vélekedik, hogy egyelőre nem lehet egyértelműen állást foglalni a hunok nyelvét illetően. Mongol nyelvészek szerint az sem kizárt, hogy a mongol és a török nyelvek valamilyen közös ősét beszélte ez a népcsoport, ha egyáltalán a hunokat egységes népnek lehet tekinteni, és nem inkább egy nomád államalakulatnak, amely számos néptöredéket (akár törököt, akár mongolt) sodort magával az idők során.

A magyar trió ezután Hszianban talált újabb hozzáértőkre. Hszian (Xian) már a történelmi Kína része, alighanem ez volt az ázsiai ország első fővárosa, de akkor még Csangan néven. Ma a hsziani egyetem (angolul Shaanxi Normal University-ként emlegetik az intézményt) az egyik központja a hun kutatásnak. A milliós lélekszámú, legalább 3100 éves történetre visszatekintő Hszian a kínai Sanhszi (Shaanxi) tartomány legjelentősebb városa is egyben. Itt található a híres terrakotta harcosoknak, a legendás Csin Si Huang-ti császár agyagkatonáinak a múzeuma is. Obrusánszky Borbála beszámolt arról, hogy a kínai „hunológusok” a magyarokat tartják a hunok egyik leszármazottjának. Hszianban. Legalábbis ezt a nézetet fejtette ki nekik Hou Yongjian, aki történeti földrajzzal foglalkozik a Hsziani Egyetemen. (Hou professzort is a National Geographic Online korábbi cikke nyomán keresték meg a magyar utazók.)


Kínai-hun közös ős?

A legújabb kínai elméletek szerint egyébként maguk a kínaiak is a Hszia-dinasztiától, illetve a Hszia-államból származnak, de ezt a dinasztiát tartják a kínai források is a hunok ősének. Így a kínaiak kezdik manapság tisztelni a hun örökséget, amit elsősorban a hozzájuk tartozó Belső-Mongóliában lehet felfedezni. Nem véletlen, hogy amikor a magyar kutatók elértek Tongwancheng környékére, ott a néhány éve épült modern autópályán külön tábla jelzi a letérőt a hunok egykori fővárosa felé.

Itt az ideje tehát, hogy foglalkozzunk magával Tongwanchenggel, illetve a vele kapcsolatos elméletekkel, történelmi adatokkal! Említettük, hogy a kínaiakat mostanában a Hszia-eredet foglalkoztatja. Ez nem véletlenül érdekli a magyar orientalistákat sem, ugyanis a déli hunok, azaz a hunok Ázsiában maradt képviselői a hsziungnuk, akik Dahszia vagy Da-Hszia (Daxia, illetve Da Xia) államot alapították meg. A Da-Hszia elnevezés voltaképpen a Nagy Hszia összetételt jelenti.

Tongwancheng múltja és jelene

De térjünk vissza Tongwanchengre! Ez az egyetlen város, mint már említettük, amelyet bizonyosan a hunok hagytak maguk után. Obrusánszky Borbála elmondta, hogy az utóbbi időben Mongólia déli részén, a Góbi sivatag részén is ásatások kezdődtek, és falmaradványokat fel is tártak már, de egyértelműen hun város csak a kínai Saanhszi tartományban maradt fenn. Ez a Da-hszia állam egykori fővárosa, Tongwancheng.

A várost százezer ember építette, és fénykorában 40 ezren laktak itt – magyarázta a történész-orientalista egy kínai forrásra, a Jin-shu kézirat 130. tekercsére és egy ma élő japán történész, Koichi Matsuda kutatásaira hivatkozva. Matsuda közléséből lehet tudni, hogy Tongwancheng építője, Chi-gan Ali kegyetlen ember volt: az egyes falszakaszokat építő csoportok vezetőit akár meg is ölte, ha nem találta elég szilárdnak az építményt. Sőt, a megölt építőmestert be is építették a falba – ezt a hagyományt, az emberáldozatot, nálunk magyaroknál a Kőműves Kelemenről (illetve a feleségéről) szóló ballada örökíti meg. A Tongwanchenget meglátogató kutatók mindenesetre konstatálhatták: időtálló munkát végzett Chi-gan Ali, hiszen a helyenként tízméteres vastagságú falak még ma is állnak… Tongwanchengben két-három helyiségből, szobából álló lakóházak épültek, ahol tűzhely is volt. Az eltávozó füstnek nyílást hagytak a tetőn.

Tongwancheng fénykora a Kr. u. V-VI. századra tehető, de a VII-VIII. századra már hanyatlásnak indult a város. Ekkor már csak tízezren éltek itt. 994-ben egy forrás szerint „belepte a homok” Tongwanchenget. Ám a forrás csak részben felel meg a valóságnak: a XII. században ismét lakott volt a település, s még a nesztoriánus kereszténység nyomai is megtalálhatók errefelé. Tongwanchengben ekkoriban a hamarosan Kína vezetőjévé váló, mongol eredetű, kínaiul Jüannak nevezett dinasztia elődei éltek. A Jüan-dinasztia a XIII-XIV. században irányította Kínát. Az ő megbízásukból indult útnak Zheng He (Cseng Ho, vagy Ceng Ho) admirális irányításával az egyik leggrandiózusabb kereskedelmi és hadiflotta a világon, amely eljutott Afrikáig, Arábiáig és Indiáig.


Megoldandó feladatok

Obrusánszky Borbála útjukat összefoglalva még 2005-ben elmondta, hogy a hunok nemzetközi szintű kutatása még igencsak a kezdetén tart. Mostani útjuk legalább ahhoz hozzájárult, hogy a mongóliai, belső-mongóliai és a kínai kutatókkal felvették, illetve megerősítették egymással a kapcsolatokat. Az persze, hogy a hunok és a magyarok között van-e rokonság, vagy valamilyen összefüggés, még nem tisztázott egyértelműen. Azt mindenesetre elképzelhetőnek tartja Obrusánszky is, hogy a nyugati hunok, Attila vezérlete alatt esetleg olyan népelemek is sodródhattak nyugatra, Európába, amelyeknek egy része a mai magyarság alkotója. (Genetikai kutatások szerint állítólag a magyarság génállományának egy százaléka dél-kínai eredetű!)

Ugyanakkor a történész felhívta a figyelmet arra, hogy a Közép-Ázsiából, Belső-Ázsiából származó nomád népeket nem szabad összehasonlítani a mai, letelepedett nemzetekkel, egészen másképpen szervezett államokkal. Egyedül a régészeti leletek pedig nem tudják „megszólaltatni” a nomád népeket, így nem dönthető el sokszor egyértelműen, hogy altáji (mongol, török) vagy esetleg uráli népesség emlékeit találják meg Szibériától, Mongóliától kezdve az Aral-tó vidékén át a kelet-európai síkságokig vagy a Kárpát-medencéig. Ahhoz, hogy közelebb jussunk az egykori nomád történelem tisztázásához, nemzetközi komplex, nyelvi, néprajzi, történeti és régészeti kutatás lenne szükséges.