Az oológia, magyarul a tojástan az ornitológia, magyarul a madártan egyik ritkán emlegetett szakterülete, amely a 19. századi kezdeteivel szemben már nem csak a madarak tojásaival foglalkozik, hanem a fészekrakástól az utódgondozáson át a költőhelyek ökológiájáig számos más dimenzióval is. A tudományág több tízezer kötetre rúgó szakirodalmából is kiemelkedik Haraszthy László április végén megjelent, már puszta méreteivel és súlyával is lenyűgöző Magyarország fészkelő madarainak költésbiológiája című kétkötetes munkája.
„18 évnyi kutatás, 750 terepen töltött nap és mintegy 300 ezer kilométernyi utazás eredménye az a 2268 fotó és az a 3 millió 806 ezer leütéssel megírt szöveg, amely megtölti az összesen 1782 oldalt” – érzékeltette a kötetbe fektetett munka nagyságát a szerző, Haraszthy László természetvédelmi ökológus az áprilisi könyvbemutatón.
Fészekvédelem
Haraszthy, aki a mostanra az ellehetetlenülés szélére került állami természetvédelem 2002 és 2006 között helyettes-, 2010-ig pedig szakállamtitkáraként tevékenykedett, már gyerekként is megszállott madármegfigyelő és fészekkereső volt. Szenvedélyét hivatásos természetvédőként sem adta fel. Azt mondja ugyanakkor, hogy ornitológus barátai és kollégái biztatása nélkül nem vágott volna bele a hatalmas munkába, amelynek egyik érdekessége, hogy hét kivételével minden egyes fajt és fészket saját maga keresett meg és fotózott le.
És hogy okozott-e kárt a felderítő munka a megfigyelt madaraknak és fészkeknek?
„Bizonyára vannak, lesznek olyanok, akik a sok fészek sértetlenségéért aggódnak. Megnyugtatom őket, hogy elsősorban természetvédő, madárvédő vagyok. Minden esetben a fészkek biztonságát tartottam szem előtt, és ha a legkisebb kétely merült fel, inkább lemondtam a fészekalj lefényképezéséről. Ezért nincs képem a süvöltő (Pyrrhula pyrhula) fészekaljáról, pedig találtam fészkét. Ezért nem kerestem soha, egyelen percig sem a túzok (Otis tarda) fészkét, hanem a kikaszáltakat – amelyekrő barátaim értesítettek – fényképeztem le, és ezért vártam évekig olyan parlagisas-fészekre (Aquila heliaca), amelyben a tojások bezápultak, hogy a költés legkisebb zavarása nélkül tudjam elkészíteni a képeket” – írja munkamódszeréről Haraszthy, aki felhívja a figyelmet arra is, hogy „a fészkek jelentős része emberi tevékenységtől függetlenül is megsemmisül. Minél kisebb testű egy madárfaj, annál nagyobb esélye van erre. A fészekpusztulások mértéke fajonként nagyon eltérő lehet. Ezekre vonatkozóan az egyes fajoknál igyekeztem a lehető legtöbb adatot közreadni. A madarak fészkelése a legfontosabb része az életüknek, így az ezzel kapcsolatos információk mindenfajta védelmi célú tevékenység alapját képezik. Elsődleges célom a megismertetés, illetve a védelem megalapozásához szükséges információk szolgáltatása volt.”
Mint két tojás?
Aki azt gondolná, hogy kizárólag a tojásai alapján azonosítani lehet egy madárfajt, azt Haraszthy rövid úton meggyőzi tévedéséről. A fészek elhelyezkedése, az élőhely fekvése és a környező ökoszisztéma ismerete nélkül ugyanis alaposan mellé lehet nyúlni. Az alábbi képen szereplő fészekaljakat például egytől egyig a barátposzáta (Sylvia atricapilla) rakta, pedig mindenki látja rajtuk, hogy jóval kevésbé hasonlítanak egymásra, mint a két közmondásos tojás.
Fára mászás, endoszkóp és a bolti tej
A több korábbi szakmunkát is jegyző Haraszthy a második kötet végén fészekkereső kalandjai közül is megoszt párat. Saját bevallása szerint csak Schmidt Egon, a legendás és nem mellesleg Kossuth-díjas ornitológus biztatására volt hajlandó megírni ezeket, a szakszövegek ridegségét oldó sztorikat.
Például azt, hogy a 2014-ben Magyarországon is megtelepedett néhány pár kis bukó (Mergellus albellus) fészekfotóit a természetvédelmi szempontok miatt csak az észak-finnországi tajgaerdőkben tudta elkészíteni, míg a jól bejárható Hortobágyról az ezredforduló után eltűnt szikipacsirtáért (Calandrella brachydactyla) Horvátországig autózott, ahol viszont bónuszként murvakövön fészkelő ugartyúkot (Burbinus oedicnemus) is fényképezhetett.
Haraszthy azt is elmeséli a könyvben, hogy a rétisas (Haliaeetus albicilla) tojásaihoz 22 méter magasságba kellett másznia egy több tagból a helyszínen „összetódott” alumínium létrán, és volt, hogy kripták tetején egyensúlyozott, mert az általában magas fenyők csúcsán fészkelő, ezért nagyon nehezen megközelíthető keresztcsőrű (Loxia curvirostra) a legnagyobb szerencséjére a kerítésre hajló fán költött az egyik veszprémi temetőben.
A szerző a madárfotózás technikai trükkjeibe is beavatja az olvasót:
„Számos olyan madárfaj van, amelyiknek a tojásaihoz fényképezőgéppel nem lehet hozzáférni. Jellemzően ilyen a harkályfélék (Picidae) többsége, de ide kell sorolni a partifecskét (Riparia riparia) és más fajokat is. Ezek tojásairól endoszkóppal készítettem képeket (...) Ugyanezen a módon azonban a molnárfecske (Delichon urbicum) fészekalját nem lehet lefényképezni, mert a tojások olyan közel vannak a fészek bejárati nyílásához, hogy az endoszkóp csak néhányat lát közölük. Molnárfecske fészekaljat emiatt csak műfészekben lehet fényképezni. Szerencsére a fecskék szívesen költenek ezekben”.
Haraszthy szenvedélyét jellemzi az a kötetzáró eset, amely során felesége – a jelenleg a Greenpeace agrárkampány-felelőseként tevékenykedő Rodics Katalin kutatóbiológus – elküldte az alig egy kilométerre lévő boltba tejért, ám onnan csak hosszú órák múlva tért haza. A visszaúton ugyanis megpillantott egy cigánycsuk (Saxicola torquatus) tojót, és rögtön a nyomába eredt, ám mivel a madárnak nem volt sietős visszatérnie a fészkére, neki is várnia kellett az egyre kétesebb minőségűre melegedő tejjel a kezében.
Forrás: https://qubit.hu/
Kommentáld!