William Henry Fox Talbot (Lacock Abbey, Wiltshire, 1800. február 11. – 1877. szeptember 17.) angol utazó, matematikus, botanikus, nyelvész, asszirológus, régész, a talbotípia (kalotípia) néven ismert fotóeljárás kifejlesztője.

Munkássága

Talbot egyik felvétele 1842/43-ból

Úti élményeit rajzokban akarta megörökíteni, de nem volt nagy tehetsége ezen a téren, ezért a fény segítségével akarta valósághűen „megrajzoltatni” a képet, majd rögzíteni. 1834-ben levelekről, csipkékről, bonyolult tárgyakról kamera nélkül kontakt kópiákat készített, ezeket fotogenikus („fényszülte”) rajzoknak nevezte el. Rájött, hogy a fotogenikus rajzok további kontaktolással a negatívját adják az eredeti képnek, ezzel tulajdonképpen a mai fotografálás pozitív-negatív eljárásának az alapjait fedezte fel.

Először azzal az módszerrel kísérletezett, mely végül a talbotípia eljárás pozitívanyaga lett (sópapír). 1835-ben a klorid-só, majd ezüst-nitrát oldatával kezelt papírt camera obscurába helyezte és tűző napfényben tíz percet exponált, a klórezüst anyag közvetlenül a fény hatására sötétedett (nincs előhívás! u.n. kimásolópapír), majd erősen sós oldatban fixálta. Talbot az első kísérleti képeit kisméretű, saját készítésű, felesége által „egércsapdáknak” nevezett camera obscurákkal készítette (képméret: 2x2 cm).

A sópapír túlélte a talbotípiát, későbbi eljárásokhoz is használták pozitívkészítésre.

1840-ben rájött, hogy (Daguerre-hez hasonlóan ő is) „elő tudja idézni” a lappangó képet – ez a mai fogalmaink szerint az előhívás – ez gyorsítja a kép kifejlődését és növeli az érzékenységet. Új, papíralapú felvételi anyagát (mely a végső kalotípia eljárás negatívanyaga lett) ezüst-nitrát és kálium-jodid segítségével érzékenyítette, így jódezüstöt kapott. Felvétel előtt galluszsav+ezüst-nitrát+ecetsav= „galloezüstnitrát” oldatával preparálta és a galluszsavat előhívásra is használta.

A tömény sóoldatos fixálás nem adott 100%-os biztonságot, de 1840-től Herschel javaslatára a nátrium-tioszulfát már tökéletes volt. Ez a mai napig is a legjobb megoldás.

Anyagain az ezüst szemcséje közvetlenül a papír rostjához kapcsolódik, felületük matt megjelenésű. Minthogy képei papírnegatívról készült másolatok voltak a papír rostjainak textúrája a kép élességét, részletgazdagságát lerontotta (ezt a hatást csökkentendő negatívját viasszal tették átlátszóbbá) ezért a módszer kevésbé volt népszerű, mint a sokkal élesebb dagerrotípiák.

Kidolgozta a nagy számú, hasonló minőségű kópia gyártásának mikéntjét (negatív – pozitív eljárás, míg a konkurens dagerrotípia egypéldányos direktpozitív volt). Az első nagyítás készítése is Talbot műhelyéhez köthető (nem a mai módszerrel).

1841. február 8-án szabadalommal védte le találmányát, később részlegesen feloldotta, emiatt is lett kevésbé közkedvelt és elterjedt, mint a dagerrotípia.

Fox Talbot is teljes joggal tarthatjuk a fényképezés feltalálójának, m

ivel már Niépce és Daguerre közös szabadalma előtt kidolgozta eljárását, viszont az utóbbiak sokkal jobb minőségű képeket tudtak csinálni, valamint ők nem tették a fiókba elkészülte után képeiket, ahogy Talbot.

Az első fényképalbum

A természet irónjának címlapja (1844)

Talbot a világon elsőként eredeti fényképekkel illusztrált albumot adott ki 1844-ben,^[1] A természet irónja (The Pencil of Nature) címmel, egy évvel később jelent meg második műve, a Skóciai napfényképek (Sun Pictures of Scotland).

A képek kalotípiás eljárással készültek.

Az albumok épületeket, műemlékeket, városképeket, tájakat, csendéleteket, növényeket, szobrokat, s figyelemre méltóan egyszerű, hétköznapi motívumokat (istállóajtó, szénakazal) ábrázoló képekkel, sőt, csoportképekkel, rajz- és iratreprodukciókkal a fényképezés sokoldalú felhasználhatóságát illusztrálják.

A képeken leggyakrabban szereplő, ember alkotta tárgyak nem a képzőművészetben megszokott "nature morte" elrendezésben, hanem a mindennapi életben megszokott helyükön, anyagszerűen, fénnyel plasztikossá téve, az objektív tárgyi valóságra koncentrálva jelennek meg. Nemcsak egyes képei vallanak tudatos fényképi látásmódjáról, hanem a fény és az árnyék képalakító szerepét hangsúlyozó megjegyzése is:

„A festő szeme gyakran megakad ott, ahol közönséges ember nem lát semmi figyelemre méltót. A napsugár pillanatnyi ragyogása, egy árnyék, mely az utat keresztezi, egy időmarta tölgy vagy egy mohlepte kő képes megindítani a gondolatok és érzések sorozatát, fölébreszteni a festő képzeletet."