Lázár feltámasztásának hírére nagy sokaság tódult Betániába. E sokaság az ünnepre is feljött, és "hallották, hogy Jézus Jeruzsálembe jön". Az Olajfák hegyének lejtőjéhez érve, a tanítványok nagy serege örömében áldani kezdte Krisztust. "Pálmaágakat vettek és kimentek elé ezt kiáltva:

   - Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!

   Jézus egy szamarat talált, felült arra, - amint meg van írva: - Ne félj, Sion leánya (=Isten népe): íme, a te királyod jön szamárháton" (Jn. 12:12-15; Zak. 9,9). Zakariás próféta az i. e. VI. században írta le az előbbi sorokat. Most teljesült a jövendölés. Ő a Messiás, a megígért Megváltó, akit az ószövetségi ünnepek és szertartások mutattak be. Nem győztes hadvezérként vonult be a városba, hanem alázatosan, szerény egyszerűséggel. A jelen lévő farizeusok kérték, hogy hallgattassa el tanítványait. Jézus azt felelte:

   - "Ha ezek elhallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltani" (Lk. 19:40). Jézus eddig eltiltotta, hogy nyilvánosan beszéljenek róla és ünnepeljék. Most viszont elfogadta a nyilvánosságot, nem tiltakozott. Ezzel fel akarta hívni a tömeg és minden ember figyelmét a maga áldozatára, hogy ez hangozzék az idők végéig!

   A nagy ujjongás közben azonban megdöbbentő dolog történt. Mikor Jézus meglátta a várost "sírt azon" (Lk. 19:41). Szemei előtt megjelent elpusztulva, romjaiban - ugyanis Titus római fejedelem i. sz. 70-ben leromboltatta a templommal együtt (Lásd a könyv végi jegyzetet!). Nem csalta meg a hangos éljenzés. Tudta, hogy szívből nem fogják őt Messiásként elfogadni. Nem magával törődött ekkor sem, hanem a népért sírt. Azért fohászkodott, hogy a mai napon ismerjék meg igazi királyukat. Jézus önmagáért soha egy könnycseppet sem ejtett. Két alkalommal sírt: egyszer Lázár feltámasztásakor - megindulva a halál uralma feletti gyászon -, és másodszor most, szeretett népéért.

   "Ezt mondja az Úr Isten:

   - Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában. Térjetek meg azért és éljetek!" (Ezék. 18:32) Erre vágyott akkor is.

   Tavasz volt. Úgy tűnt, mintha a természet is ünnepelne. A fák zsenge zöld színükkel pompáztak, és virágaik édes illatot árasztottak. Új tavaszi élet pezsdült mindenfelé. A festményen a tolongó tömeg jön, hogy üdvözölje az ígért Megváltót. A nép nem tudott királyi pompát nyújtani, de ruháikat leterítették, virágokat és pálmaágakat helyeztek az útra.

   "Amikor Jézus 'dicsőségesen' bevonul Jeruzsálembe, erre az ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora. Az igazi, a tulajdonképpeni 'megdicsőülés' még hátra van. ...

   A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki -, hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra.

   A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében?" (Pilinszky János: Virágvasárnap, részlet)