Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott

egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát,

a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy

rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova,

mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.

 

A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy

üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek,

s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert

látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt

felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok

mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig

a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.

 

Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt,

hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka

azt mondta neki:

 

- No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek

háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban,

de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott.

 

Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy

nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:

 

- No, te molnár, te Viritó Pál - így hívták a molnárt -, ezt a

gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi

karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít

- avval megint elfutott.

 

Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát,

s azt mondotta:

 

- Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne

legyen.

 

Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott

a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:

 

- No, te Viritó Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy

valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.

 

A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a

három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s

feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig,

s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát

a molnártól.

 

- Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer?

- kérdi tőle a molnár.

 

- Tudom én, mit csinálok - mondja neki a róka -, te csak bízz rám

mindent, a boldogságodat kívánom.

 

Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen

szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt

mondta neki:

 

- Viritó Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély

ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.

 

- Köszönettel vesszük - mondotta a király -, de szeretnők személyesen

is látni Viritó Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását.

Ne felejtsd el neki megmondani.

 

A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s

azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot,

s akkor is azt mondotta:

 

- Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha

efféle ajándékkal tud szolgálni.

 

A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az

aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak s azt mondta

neki:

 

- Viritó Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet s újabban

is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.

 

A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették

az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Viritó Pál őnagyságát

tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő

ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.

 

A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni

Viritó Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte

neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire

óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.

 

- No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.

 

- Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király

eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a

gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de

én tudom, sohasem.

 

- Ne félj te semmit - azt mondja a róka -, csak fogadd meg, amit

mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.

 

Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn

mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka

a molnárnak:

 

- Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?

 

- Én ki - azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.

 

Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt

anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az

mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy

bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy

onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a

legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor

a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:

 

- Hát ugyan most sem jött el Viritó Pál őnagysága?

 

- Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával - azt mondja a róka -,

de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét

tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót

elrabolták, s el is hajtották. Viritó Pál őnagyságának minden pénzét

elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen

hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik,

amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.

 

Erősen sajnálta a király, szánakozott Viritó Pál őnagyságán, de

nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába,

beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját,

hogy abba öltöztessék fel Viritó Pált, s úgy hozzák el a hintón

az ő udvarába.

 

Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre

voltak, azt mondja a róka az inasoknak:

 

- Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem

őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt

öltözködjék.

 

Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Viritó

Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos

rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette

a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok

meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték

a király udvarába. A király kijött Viritó Pál elé a palotából,

meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja

szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király

fényes palotájába.

 

Viritó Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel

ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya

igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt

a király s a királyné beleegyezésével.

 

Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s

Viritó Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben,

azt mondotta neki az új asszony:

 

- Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te

udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod

van, mint ez a mienk.

 

- Ó, kincsem - azt mondja rá Viritó Pál -, ha mi egyszer oda

elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.

 

- Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom

ezen a világon.

 

Ezen úgy megijedt Viritó Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki

bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén.

Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből

a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s

elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta,

hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon el bátran, majd csak jól

fog kisülni a dolog.

 

Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó

eleibe, s abba beleült Viritó Pál feleségestől. A király egy század

katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól s

elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy

tehéncsordát s megkérdi:

 

- Pásztor, kié ez a tehéncsorda?

 

A pásztor azt feleli neki:

 

- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

 

- Az a bajom, ördögadta - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy

sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek,

megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a

vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled,

hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.

 

- De már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a

fejemet.

 

Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a

pásztortól:

 

- Kié ez a tehéncsorda?

 

- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.

 

- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok,

viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük - s egy

csomó aranyat nyomott a pásztor markába.

 

A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:

 

- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

 

Feleli neki a pásztor:

 

- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

 

- Az a bajom - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy hintó

s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a

hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú

bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod,

hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is

ajándékoznak.

 

- Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen - mondja rá a

pásztor.

 

Megérkezik a hintó, s kérdi az új asszony:

 

- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

 

- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.

 

- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok.

Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában - egy csomó

pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhalad a hintó.

 

A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:

 

- Kié ez a ménescsorda, te pásztor?

 

Azt mondja a pásztor:

 

- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

 

- Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg

lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból

a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a

vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt

mondod, hogy a Viritó Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még

szép ajándékot is kapsz mellette.

 

- De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad - feleli a pásztor -,

mintsem elveszítsem a fejemet.

 

Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Viritó Pál felesége a

pásztortól:

 

- Kié ez a csorda, ménespásztor?

 

- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - mondja a pásztor.

 

- Jól van, jól - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti

asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy

lovat a ménesből - s egy csomó aranyat ad a pásztornak.

 

Mentek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer

meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan

volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen

a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban

lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert

olyan istentelen teremtés volt, hogy ha valakire megharagudott, azt

a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem

kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát.

Egyesen-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá.

Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:

 

- Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy,

felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy

sietve, hogy ha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged

a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád

egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s

borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a

katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!

 

Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát,

hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni

kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy

reszketve:

 

- Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts

rajtam, mentsd meg az életemet.

 

A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe,

ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak

ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut

a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s

elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a

kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Viritó

Pált.

 

Csakhamar megérkezett Viritó Pál hintóstól, feleségestől s velük a

katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a

királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek,

kivált Viritó Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután

nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember

volt, aki egy kanál levest kapott.

 

A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék

neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az

irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő

vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.

 

A rókát Viritó Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a

helye éjjelenként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb

talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.

 

- Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom - azt mondja az

asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt,

s avval kivetteti a rókát a konyhába.

 

Reggel kimegy a házból Viritó Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja

neki:

 

- No, te Viritó Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem,

mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá

teszlek, mint a puszta malomban voltál.

 

- Ne búsulj, mert jobban gondom lesz reád ezután - azt mondotta neki

Viritó Pál, s úgy is lett, amint mondotta.

 

Egy napon a róka félrehívta Viritó Pált, s azt mondta neki:

 

- Hallod-e, te Viritó Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit

mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle

voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi

tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak

a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe,

egy ördöngős boszorkány vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s

az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova

lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te

udvarodba.

 

Viritó Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és

az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában.

Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős

szüle ismét emberré változtatta a rókát.

 

Onnan hazajött Viritó Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az

ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Viritó Pálnak ha

valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott

élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.