Sokan vágynak Oroszországba, de a legtöbben még gondolatban is megállnak Moszkvánál. Pedig az orosz fővároson túl is számtalan kaland vár az utazóra. Nem kell mást tenni mint a Jaroszlávszkaja pályaudvaron felszállni a híres/hirhed Transzszibériai Expresszre! A végállomás az ország keleti határa, Vlagyivosztok, ami mindössze 9200 km oda, ugyanennyi vissza. Tizennégy nap múlva újra Moszkvában lehetünk.

A Transzszibériai Expressz a világ leghosszabb vasútvonala. Olyan hosszú, hogy nem is a városok közti távolságot, hanem sokkal inkább az idő múlását követik a rajta utazók. A pálya vonalára felfűzött városok között nem kilométerek vannak, hanem órák. Nyolc időzónát szelünk át úgy, hogy közben nem érezni semmilyen határt, semmilyen válaszvonalat valami és valami más között, például Európa és Ázsia között. Alig hinni, hogy az egészet tíz év alatt építették. Pedig de igen! Szorgalmas orosz emberek, köztük sok fogoly.  

A fiatalabb generáció számára kihívás a 2x2 méteres, négyszemélyes fülkében napokat eltölteni, a középkorúaknak talán romantikus a zakatoló gyorsvonaton ezüst podsztákánnyik-ból (ebbe helyezik a teától tűzforró üvegpoharat) szürcsölni a teát, az idősebbek számára pedig akár luxust is (első osztályú, zuhanyzós fülkét) ígér egy-egy utazási iroda, ha kifizetik a 3800 eurót. (Ez az összeg persze tartalmaz komoly városnézős, kirándulós programokat is.)

De akármelyik csoporthoz tartozunk, egyforma látványban lesz részünk. Utazás közben a sínek mentén, éjjeleken és nappalokon át nincs más, csak a tajga. Fa, sok fa, aztán még fa és hihetetlen, de még több fa, napokon át, az uralkodó széljárásoktól függően balra vagy éppen jobbra nőve. Vannak még szedett-vedett falvak, települések, több tucat nagyobb város, krumpli- és más termőföldek, szélesebb és keskenyebb folyókon átívelő hidak, megszámlálhatatlan vasúti váltó és az ablakokon bebámuló gyerekek, akik integetnek mindenkinek, aki visszanéz rájuk és azoknak is, akik nem néznek vissza.

A kisebb és nagyobb állomások egyformák. Körülbelül annyira, mint a lakótelepi háztömbök, csak az egyik tisztább, a másik kevésbé. Ezeken főtt krumplit, csirkét, pirogot kapni újságpapírba csomagolva, meg sört, kefirt és persze vodkát. Ha leszállunk venni ezt-azt, ébernek kell maradnunk, mert könnyen megeshet bárkivel – ahogy szinte minden állomáson elő is fordul valakivel –, hogy ha beáll a sorba, amíg a visszajáróra vár, észre sem veszi, hogy a kalauz indulást jelez. Ilyenkor a már sebesen haladó vonat után rohanó, rémülten kapaszkodó, csimpaszkodó utasokat a felkészült kalauzok rutinos mozdulatokkal tépik fel a vonatra. Bárhányat, csak tartanunk kell egy rövid ideig a sebességet a megvásárolt ezzel-azzal a kezünkben. A kalauzok (gyezsurnáják), akik egész nap otthonkában szolgálnak, csak az állomásokhoz közeledve veszik át rendes uniformisukat. Sokat láttak, de azon még ők is szívből tudtak kacagni (mert ez azért nem mindennapos), amikor a felső polcról alvás közben legurultam egy határozott fékezésnél, egyenesen a lehajtott ágyak között felfüggesztett asztalkán gőzölgő teás pohárra. Engem is rázott a nevetés, hiszen szeretem a helyzetkomikumokat, csak így nehezebben szedegették ki a hátamon fityegett, leforrázott bőrömből az üvegszilánkokat. Abban az időben még szeparálták a külföldieket, mára azonban már rájöttek, hogy fölösleges, hiszen pár nap alatt minden zuhanyt nem látott ember pont egyformán zilált, szagos és elcsigázott.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ma már nemhogy túrabakancsra, de egyáltalán cipőre sincs szükség ahhoz, hogy bejárjuk az orosz sztyeppét. Az interneten, egyenesen a fotelünkből végignézhetjük mind a 150 órányi utat(!), amelyet a szerelvényekre rögzített kamerákkal vettek fel. Hangaláfestésnek választhatjuk a kerekek kattogását (szerintem alváshoz/altatáshoz ez tökéletes), orosz népdalokat, a rádió online adását, vagy választhatunk három hangoskönyv közül. Persze orosz nyelven (az egyik a Háború és béke természetesen). Talán érdemes egy hetet kivenni és otthon, kényelmesen „utazva” pihenni. Itt a link: 

http://www.google.ru/intl/ru/landing/transsib/en.html