Mosi-oa-Tunya, vagyis mennydörgő füstfelhő. Így nevezi a Viktória-vízesést az Afrika déli területein élő makololo népcsoport.

A hatalmas vízoszlop olyan erővel zúdul alá, hogy a felcsapódó vízpára akár 400 méterre is fellövell a magasba, így még 50 kilométerről is látható, robajának hangja 40 kilométerre is elhallatszik.

A Brit királynőről elnevezett Viktória-vízesés két ország határán, Zambia és Zimbabwe között terül el, 1989-től az UNESCO Világörökségének része. A vízesést a Zambézi folyó táplálja, átlagos vízmennyisége a zuhatagnál 1,4 millió liter másodpercenként, de az esős évszakban ez akár  ötmillió literre is duzzadhat. Afrika egyik legnagyobb látványosságára évente 300 ezren kíváncsiak.

A vízeséshez a zimbabwei oldalon mentem el. Egy nemzetközi turistacsoporttal utaztam, és a Victoria Falls névre keresztelt színes városka egyik kempingjében szálltunk meg. Megérkezésünk után rögtön felvertük a sátrakat, és mielőtt még elindultunk volna, hogy végigsétáljuk a zúgó vízfalat, összeült a kis kupaktanács, hogy megbeszéljük az előttünk álló pár nap eseményeit. Hangunkat szinte teljesen elnyomta a közelben morajló vízesés. Túravezetőnk viccesen meg is jegyezte, hogy mivel nem lehet lekapcsolni a zaj forrását, reméli, nem fogjuk átvirrasztani az előttünk álló három éjszakát.

A vízfüggöny két oldalán egy-egy nemzeti park terül el, összesen közel 90 négyzetkilométeren. Mindkét oldalról érdemes megnézni a vízesést, mert más-más képet mutat. A szurdok fölött átívelő hídon gyalog is átsétálhatunk, már ha nálunk van az útlevelünk és kifizettük a vízumot. Szerintem látványosabb Zimbabwéből megcsodálni a zuhatagot, mert így szemben állunk a vízeséssel, de a határ túloldalán is bőven találunk különlegességet. Az Ördög-medence Zambiában található. A természetes módon kialakult mélyedésben még úszkálni is lehet, sőt, a száraz évszakban egészen a fal pereméig is ki lehet merészkedni és lepillantani a zugó tetejéről. Mivel az én vízumom csak egyszeri belépésre jogosított fel Zimbabwébe, és nem akartam újat kiváltani sem ott, sem Zambiában, úgy döntöttem, inkább maradok a nyugati részen, és más emlékezetes programokra költök.

Először a nemzeti parkban sétáltam, ahonnan páratlan kilátás nyílt az 1708 méter széles vízfüggönyre. A helyenként száz méter fölé tornyosuló fal kétszer olyan magas, mint a Niagara, és még az Iguazunál is följebb nyúlik. A világ egyik legnagyobb vízeséseként tartják számon. Nincs szó, ami leírhatná azt a látványt, ami ottjártamkor fogadott. A fényképek önmagukért beszélnek. Nem hiába mondta róla David Livingstone, hogy „olyan gyönyörű, hogy még az angyalok is elámulnának, ha felette elrepülve megpillantanák.” A skót misszionárius 1855-ben fedezte fel a vízesést, és ő volt az első európai, aki a Zambézi mentén eljutott ide. Livingstone-nak teljes mértékben igaza volt. A fénysugarakat megtörő vízpermet állandóan szivárványt fest a szurdok felé. A park önmagában is mesés. Olyan volt, mintha egy trópusi dzsungelba csöppentem volna. Ébenfák, datolyapálmák és kusza liánok nőnek be mindent. A dús növényzetben ráadásul még a vadvilágot is megfigyelhetjük, ha szerencsénk van. Nekem egy kisebb termetű antilopfélét sikerült lencsevégre kapnom, ami a magas fűben bújt el. A Vervet majmokkal és a páviánokkal viszont szinte mindenhol találkoztam, még a kempingbe is belógtak. Csoportvezetőnk figyelmeztetett is, hogy ne hagyjunk élelmet a sátorban, mert a kis tolvajok mindent eloroznak, amit csak tudnak. A lehúzott cipzár sem feltétlen akadály számukra. Napnyugtakor viszont a kis majmok visszahúzódnak a lombkorona menedékébe, és kora reggelig elő sem kerülnek.

Bozóti antilop (Tragelaphus scriptus)

A Zambézi fölött lebukó naplementét egy sétahajós kiránduláson néztem meg, kicsit távolabb a morajlástól. A vízesés élővilágát is innen tudtam a legkönnyebben megfigyelni. A part mentén sok afrikai elefántot láttam, a vízből folyton felbukkant egy-egy vízilófej. Néhány akkorára tátotta óriási pofáját, hogy egy embert könnyedén keresztbeharaphatott volna. Az egyik tisztáson egy krokodil pihent békésen.

Zimbabwei kirándulásom másnapját egy vadvízi evezéssel kezdtem a Zambézin. Korábban nem volt még raftingos élményem. Nyugodt szívvel néztem elébe a kalandnak, biztosításom az efféle szórakozásra is kiterjedt. Miután lecammogtunk a partra, megkaptuk a védőfelszerelést is: sisakot és mentőmellényt. Utóbbit olyan szorosra húzták a mellkasomon, mint régen a fűzőt az úrhölgyeken. Alig kaptam levegőt. Amikor megkérdeztem, hogy lehetne-e rajta ici-picit lazítani, a túravezető csak rázta a fejét. Rendkívül fontos, hogy szoros legyen. A folyamnak akkora a sodrása, a víznek meg annyira magával ragadó az ereje, hogy simán letépheti rólam a mellényt, ha nincs megfelelően rögzítve. Nem vitatkoztam. Utána a biztonsági szabályokat vettük át. Kiokosítottak, hogy mit kell tenni, ha kiesünk a gumicsónakból, és hogyan szabadulhatunk ki, ha lehúz az örvény. Itt már kezdtem izzadni. Amikor azt ecsetelték, hogy találkozhatunk krokodillal is, de nem szabad megijedni, akkor már kezdtem azon gondolkodni, hogy mégiscsak a bungee jumpingot kellett volna választanom a Zambiát és Zimbabwét összekötő 111 méter magasan átívelő hídról. Az adrenalinsokkon ott legalább pár perc után túllennék, itt viszont két órán át izgulhatok, hogy ki ne csússzak a hajóból, és fel ne faljon egy éhes hüllő. A veszélyes elemek ellenére fantasztikus élményben volt részem. Néhány zúgó akkora volt, hogy majdnem felborultunk. Csónakomból három társam ki is esett, de azonnal visszahúztuk őket. Száraz bőrrel viszont senki sem úszta meg a kalandot. Rögtön az elején beparancsoltak minket a vízbe, hogy ne érjen meglepetésként, ha hirtelen ott landolunk. Krokodilt csak egy kiálló sziklán láttam mozdulatlanul sütkérezni. Alig lehetett egy méteres. Ha a többiek nem szólnak, talán észre sem veszem. Olyan volt, mintha kővé dermedt volna.

Az evezés után visszatértem a vízeséshez és befizettem egy helikopteres repülésre. Borsos ára volt, de úgy gondoltam, kihagyhatatlan a Livingstone szerint is angyali élményként leírt csoda. Mintegy negyed órát köröztünk a Zambézi fölött. Azt hiszem, ilyen lehet a mennyország! Lenyűgöző a levegőből látni, hogyan terül szét a vízfolyam a zambiai oldalon, mielőtt lezúdul a mély szakadékba, majd továbbhömpölyög a kanyargó folyóvölgyben, ami a Fortyogó Üst nevű katlanba torkollik. A Zambézi vízszintje az év folyamán állandóan változik. Októberben és november elején a legsekélyebb. Egyes helyeken olyan alacsony a vízállás, hogy szinte még sétálni is lehet a vízfal mentén. A katlan mélysége 17 méter. A csapadékos évszakban a kétszeresére is nőhet, ekkor a víz sebessége eléri a 150 kilométer per órát is.

Madártávlatból gyönyörűen kirajzolódnak a felszíni formák. A vízből kibukkanó sziklaszirtek és kisebb-nagyobb szigetek öt részre osztják a vízesést: az Ördög-vízesésre, a Fő-, a Lópatkó-, a Szivárvány- és a Keleti-zuhatagra. 
A Viktória-vízesés a Zambézi-fennsíkon alakult ki nagyjából 150 millió évvel ezelőtt. A vulkanikus tevékenység során létrejött hatalmas bazalttömeg ma is folyamatosan alakul. A sziklamélyedésekben lévő puhább kőzetréteget a folyam vize kikoptatta, és az egykori lávamederben folyt tovább. Ez az eróziós folyamat ma is zajlik. A víz újabb és újabb rést váj magának, ami az idők során széles mederré formálódik. A mostani zuhatag már a nyolcadik, és néhány 100 ezer év múlva a Zambézi kimossa az új, kilencedik hasadékot is.

FORRÁS: http://www.ng.hu/Termeszet/2016/06/11/Vizi-es-legi-kalandok-a-Viktoria-vizeses-kozeleben