Romantikus jelenetsor egy hollywoodi filmben. A kisfiú egy gép segítségével keresi eltűnt apukáját, azonban a szerkezet sokáig néma marad.

Ám egy amerikai szuperprodukcióban garantált a siker, az "apakereső" előbb-utóbb csipogni kezd: "apa megvan!". A világutazó riporter a Life.hu sztárszerzőjeként felidézi azokat a csodálatos pillanatokat, amikor részt vehetett apák és lányok, fiú- és lánytestvérek egymásra találásába.

Bizony, gombóc volt a torkomban, amikor a világ utolsó hadifoglya, Toma András, 56 évvel azután, hogy egy nyírségi tanya poros útjáról elhurcolták a II. világháborúba, majd elmegyógyintézetbe zárták, végre hazatért, hogy testvérei átölelhessék.

Egy ember, akinek nem mond semmit a Kádár-korszak, aki nem tudja, hogy volt rendszerváltás, akinek sejtelme sincs, hogy eljutott egy magyar a világűrbe, egyszer csak hazatalált. Ám nem könnyebb azoknak a helyzete sem, akik fél évszázadik gyászolták a testvért, kinek halotti anyakönyvi kivonata 49 éve lapult Anna fiókjában.

Könnyeztem Ausztráliában, amikor Alica megpuszilta Istvánt, a testvért, aki 58 évvel korábban eltűnt a Szovjetunió nyugati határán. Ausztráliába menekült, pár évvel később értesítették, hogy kishúga meghalt. Sosem kereste már, vasútépítő lett, majd elméje megbomlott, a sors szörnyű megpróbáltatások elé állította. Alica, az akkor már idős váci asszony felült mellém a repülőre, s átutaztuk szó szerint az egész világot. Abban a csodában volt részem, hogy láthattam a kárpótlást, a megkésett nagy találkozót.

Sosem felejtem Kandech Evelyne ölelését. A pécsi kislány sosem láthatta az apukáját, mert egy évvel a születése után hazament a zűrzavaros Nyugat-Afrikába, hogy aztán ott nyomtalanul eltűnjön. Nem kevés kutatómunkát és utazást követően mégis ott álltam Kandech parancsnok vidéki irodájában, a koldusszegény Sierra Leonéban, kezemben egy Nők Lapjával, címoldalán Evelyne-nel. S ölelték, szorongatták, simogatták egymást, húsz kihagyott, elvesztegetett, elpazarolt év után. 

Azóta Evelyne megnyugodott. Megtudta a választ élete legfontosabb kérdésére, évente kétszer beszél az apukájával, s helyretette mindazt, amit helyére kellett tennie.

Megkeresett egy nagylány. Hiányzik az apukája. Líbiából jött közénk, zenésznek tanult. Viki egyéves volt, amikor az édesapjának nyoma veszett. Simogatja a fényképét. Beszél hozzá. A képeken egy pár hónapos csecsemő és egy büszke ember látható.

A csecsemő ma már édesanya. Van két gyönyörűséges gyermeke. Könnyű lenne azt mondani: örüljön ennek, minek egy ilyen apát megkeresni? Ám a lány nem vádol. Pontosan tudja, hogy neki nincsenek válaszai, neki csak kérdései vannak. Hogy miért ment el? Miért nem jelentkezett? Mi történt vele Líbiában? Bántották? Él még? Súlyos kérdések. Bölcs kérdések. Kitartó kérdések egy kitartó lánytól.

Sok éve nem kutattam már eltűnt ember után. Most újra nyílnak az emlékek, s reményeim szerint a dossziék is.

Szeretem a csodákat. Többször átéltem, s ott dübörög bennem a vágy, hogy átéljem még egyszer. Nekifogtunk hát, kézen fogva, mindenre elszántan. Mert az az ölelés pótolhatatlan. És azok a kérdések válaszra várnak. Gyere, Viki, vár az ismeretlen. De a kezedet sosem engedem el, ígérem. S az út végén, ha Isten és Allah is úgy akarja, ott áll majd az édesapád!

http://www.life.hu/