Wass Albert: A funtineli boszorkány

„Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre.”

Nehéz összeszedni a gondolataimat e könyv kapcsán, mert leírhatatlanul nagy élmény volt, talán, sőt, azt hiszem biztosan életem eddigi legelsöprőbb erejű könyve...
Szégyen, nem szégyen, bevallom semmit nem tudtam Wass Albertről korábban, és a könyvre is legfőképp a címe miatt figyeltem fel. Gondoltam boszorkányos, misztikus, mesés, ide vele! És amit végül kaptam, az alig megfogalmazható...

„Én azt hiszem, hogy akkor már mindent tudtam. Bent, magamban, az érzéseim között. Csak még a fejem nem tudott semmit.”

Előre is elnézést mindazoktól, akik nem rajonganak az idézetekért, mert ezt a bejegyzésemet tele fogom tűzdelni... Wass Albertről máshogy szerintem nem lehet írni. Vagy lehet, de nem érdemes...
Fülszöveget, tartalmat nem írok, mert a hangsúly nem is annyira a történéseken van, hanem ami ezeket összeköti, ami egyik pontról a másikra vezet; az érzések, megérzések, ösztönök, örömök, bánatok... 

Maros

„Ha már nagyon vágyódsz a szép után, s arra, hogy elfeledhessed az embereket: gyere, induljunk meg a Maroson fölfele!„

Én megindultam a szerzővel kézenfogva... És egy pillanatig sem bántam meg! Mert ennyi emberséget és alázatot még soha életemben nem tanultam, mint ebből a könyvből! Alázatot a természet és az emberi természet iránt; a sors iránt; maga Az Élet iránt, ami halad a saját medrében, hiába tapossuk, tépjük, tereljük foggal-körömmel… Mindössze egyetlen dolgot tehetünk: beleállhatunk, és hagyhatjuk, hogy magával sodorjon, ragadjon. Arra azonban figyeljünk, hogy a szemünket mindig csak addig hunyjuk le, amíg feltétlenül muszáj.

„Birtalan kieresztette a jószágot legelni, ő maga meg lement a patakhoz, leült egy nagy kőre, úgy éppen, mint a vízirigók, s nézni kezdte a vizet. Az surrant, dübörgőit, zúgott, egy-egy tarajos kő alatt habos fodrot vetett, kavargott, duzzadt, megiramodott: maga volt az élet, a mindig változó, örökké új, színes, daloló élet. Néha egy-egy szürke árnyék mozdult benne, néha megvillant egy hal fehér hasa, pillanatra csak, s aztán eltűnt tajtékos fodrok és kövek között. Éppen úgy, mint ahogy az ember életében megvillan olykor az öröm és a bánat.”

Aki tehát csupán azért olvasná Wass Albert szavait, mert egy jó kis misztikus, szórakoztató boszorkánytörténetre vágyik, az csalódni fog! Helyette azonban olyan ajándékot kap, amit ha képes felismerni, akkor meghatározó élmény lehet. Nekem az volt! És az is marad örökre! 
Hogy miért? Mert annyira ősi, hogy lüktet az ember vére miközben olvassa. A történet közben pedig – ha csupán ideig-óráig is, de – megszűnik a hiszek/ nem hiszek örök kérdése. Csak az így van marad. És az így van jól! Mert máshogy nem is lehetne! Soha nem is lehetett!

„(…) és a gondolatok fölött valahol magasan, ott lebegett, hömpölygött, tornyosult mozdulatlanul és puhán a roppant bagolyszárny: a Titok. Mely mindezeket összefogja valamiképpen, körülveszi és beágyazza a maga ismeretlen, puha ködébe; egy ködbe, amit sem látni, sem szagolni, sem tapintani nem lehet, csupán érezni valamiképpen, és amelyhez az egyetlen titokzatos nyomot csupán azok az egyenként elsuttogott titkos értelmű szavak ismerik, miket a gyertya lángja s a lángból felszálló különös szagú füst vitt el valahova a sűrű csönd függönyei között, halkan és észrevétlenül a hátán.”

Visszavonhatatlanul szerelmes lettem Erdélybe és Az Életbe! Az Ősi, Tiszta, Velőtrázó Életbe! Hát ezért… 

„Szép, szelíd csönd álmodott a hegyeken. Egy-egy gerincről lassú felhőben szállt a fenyőpor, fenyvesek hátán csillogott a déli napfény.”

Ahogy Wass Albert bánik a szavakkal és a magyar nyelvvel, az egészen különleges. Már csak a lélegzetelállító tájleírásaiért is megéri olvasni őt. Természettel ilyen szoros összhangban élő embert ritkán látni. Én legalábbis ritkán találkozom ilyesmivel...

"De haladt a tavasz is közben.  Felpattantak a bükkök rügyei, s frissen mosott zöldjét megszellőztette a fiatal lomb. A Marosból tömött csapatokban vándorolt fölfele a lepényhal, s amerre elívott, zöldek voltak már mind az égerek. A partokon sárgán virágzott a gólyahír, s a tisztások füvét lila kikerics lepte. Szemközt, az Urszu torka fölött magányos nyírfa állott. Szívósan kapaszkodott a sziklába, kissé előrehajolt, mintha a vízesést nézte volna. Ez a nyírfa egy idő óta különös muzsikát tudott. Ha megindult Görgény felől a déli szél, az a langyos eső és napszagú szél: úgy zsongtak az ágai, mintha láthatatlan hárfa húrjai feszültek volna köztük. Vékony törzse fehéren hajladozott, akárha valami furcsa táncba kezdett volna ott a sziklán, valami titokzatos, pogány tavaszi táncba. Könnyű zöld selyemingét meglengette a szél a tánc ritmusában. Volt valami sejtelmes abban, ahogy ott állt a sziklán és táncolt. Különösen késő délután, mikor a szél megerősödött, s az árnyékok visszanyúltak a völgyön, és az Urszu üverei már sötétfeketén az estére vártak. Rigók rikoltoztak vidáman a fenyők alatt, s néhány császármadár kiült a sziklákra búcsúzkodni a fénytől.”

Azt hiszem ez egyike azon könyveknek, melyek nem maradhatnak ki egy ember életéből sem. 

Sok-sok év múlva elő fogom venni, és rászánok pár napot, hogy újraéljem a csodát, az egészen biztos! 

„S eltelt idők mögött csak az emlékezés fehér kendője leng, mint tépett felhődarab szúette, vén fák csonkjain.” 

Istenszéke

Istenszéke

                          Istenszéke

(Forrás: http://csillahaza.blogspot.com)