Valahol a külváros utcáin csatangolt céltalanul és nagyon fáradtan, amikor először találkozott össze a leánnyal.

 

 

 

Nem is emlékezett már egészen határozottan később, hogy vajon a zegzugos utcácskák falain ékeskedő ezersok torz kínai festményen gondolkodott-e el, vagy a csillogó pocsolyák vízében szemlélgette eltűnődve eldurvult, barázdás arcát, de egyszer csak ott állt vele szemben.

 

 

 

Egyszerű, vékony ruhácska volt rajta, minden dísz és cifraság nélküli, jellegzetes metszésű barna szemei okosan és kíváncsian csillogtak feléje.

 

 

 

Érezte, hogy mondania kell valamit.

 

 

 

Hogy miért, azt nem tudta volna megmagyarázni magának, hiszen nem ismerte az idegen lányt, hiszen tudta jól, hogy csak egy véletlen okozta az egészet, hogy ők most ott állnak egymással szemben.

 

 

 

Lehet, hogy a lány nem is akart tőle semmit, csak éppen várta, hogy kitérjen az útjából, mert a gyalogjáró keskeny volt, és ő nem akart vékony cipőjével a sárba lépni.

 

 

 

Mégis úgy érezte, hogy mondania kell valamit.

 

 

 

Furcsa és bolond érzése volt, mintha ez az egész hosszú hajsza csak azért lett volna eddig, hogy ők itt összetalálkozhassanak és mondjanak egymásnak valamit.

 

 

 

– Jó estét.

 

 

 

Magyarul mondta. Határozottan jólesett, hogy magyar szót mondott, hogy magyar szót mondhatott. Kicsit torzan és fáradtan bár, de mosolygott is hozzá.

 

 

 

A lány csodálkozva nézett. Szemei nagyobbak lettek, de azért nem volt megijedve. Megrázta a fejét.

 

 

 

– Nem értem.

 

 

 

A kínai szó kissé kijózanította. Halkan elnevette magát.

 

 

 

– Bocsásson meg, a hazám nyelvén szólítottam. Csak azt akartam mondani, hogy jó estét!

 

 

 

A lány is elmosolyodott.

 

 

 

– Mindjárt gondoltam, hogy idegen. Egy kínai már rég utat engedett volna nekem. Egyáltalán, a kínai sokkal udvariasabb annál, semhogy egy nőt megszólítson az utcán.

 

 

 

Kedvesen és mosolyogva mondta ezeket, nem lehetett megharagudni rá. Váradi nevetve lépett le a sárba.

 

 

 

– Ha már ilyen végzetes udvariatlanságot követtem el, engedje meg, hogy elkísérjem, legalább kioktat majd a kínai udvariasságra! Tudta, hogy nagy szemtelenség, amit mond, de már mindegy volt neki. Igen fáradt és igen agyonhajszolt volt arra, hogy szentimentális bocsánatkéréseket rebegjen, mint odahaza Pesten, a Duna-korzón.

 

 

 

A leány néhány pillanatig összehúzott szemekkel, hidegen és mosolygás nélkül nézett rá, aztán hirtelen kiegyenesedett és villámgyorsan arcul ütötte.

 

 

 

 

 

Az egész olyan gyors és meglepő volt, hogy szinte gondolkodni is elfelejtett tőle.

 

 

 

Legelőször az jutott eszébe, hogy otthon az ilyesmiért a legelső férfi rokont szokás provokálni, és az ilyesmikből lesznek a legbonyolultabb lovagias ügyek. Eszébe jutott, hogy egy ilyen pofonért otthon a mindenre ráérők társasága még a nyakát is kitörhetné, ha nagyon akarná. Azonban ez az egész mind olyan rettenetesen komikusan hatott itt, Sanghaj külvárosában, ötéves szibériai bolyongás után, hogy önkéntelenül elnevette magát.

 

 

 

A lány pedig csak állt előtte, összehúzott szemekkel, fent a járdán, és még így is alig ért a válláig. Állt és várt. Nem kacagott.

 

 

 

Olyan komolyan nézett, hogy Váradi is elkomolyodott. Eszébe jutott, hogy otthon a nők egy ilyen kis kaland után ijedve futnak tova, nehogy még nagyobb botrány legyen belőle. Ez a lány pedig áll, szemben vele, a külvárosban, egy utcán, ahol csak ketten vannak, és várja a következményeket,

 

 

 

Ez imponált.

 

 

 

– Köszönöm – mondta és nem mosolygott –, köszönöm szépen. Megemelte a kalapját, olyan udvariasan és előkelően, amely sehogyan sem illett elhanyagolt külsejéhez. Aztán indult tovább.

 

 

 

A lány is biccentett. Kicsit csodálkozva ugyan, de mosolygás nélkül, aztán megfordult és indult ő is.

 

 

 

Egyik sem fordult vissza.

 

 

 

Csak Váradi állt meg az utcasarkon, mintha cigarettára akarna gyújtani, és közben lopva visszanézett.

 

 

 

De a lány már nem volt sehol.

 

 

 

*

 

 

 

Talán néhány hét múlva történt.

 

 

 

Hogy mennyi idő múlt el, nem tudta pontosan. Megszokta öt év alatt, hogy minden idő gyorsan eltelik, és sohasem fontos, mennyi múlt el, csak az, hogy mi történt azalatt.

 

 

 

Könnyű szelek jöttek valahonnan, egészen furcsa, bolondos szelek voltak, és mintha különös régi muzsikákat hoztak volna magukkal, olyan ismerősen susogtak a kertek között.

 

 

 

Lehetetlen volt nem a tavaszra gondolni, és arra, hogy otthon most virágban állnak a gyümölcsök, és pacsirták flótáznak a mezőn… hiszen tavasz van.

 

 

 

Lehetetlen volt a virágzó kertek mellett elmenni anélkül, hogy ne jutott volna eszébe sok színevesztett régi kép.

 

 

 

Kínai selyemmirtusz

 

 

 

Valahogy megint nagyon elkalandozott a kertek és utcácskák között, de lassan rásötétedett. Most már csak találomra és egészen céltalanul botorkált egyik utcából a másikba, mikor hirtelen lármát hallott valahonnan.

 

 

 

Inkább öntudatlanul, mint kíváncsian tartott a zaj felé, és nemsokára különös látvány tárult szemei elé.

 

 

 

Egy kicsi rozzant házikó előtt, melynek ajtaja nyitva volt, és lámpafénnyel kevert füst és pára csapódott ki rajta, elárulva a ház harmadrendű mulató jellegét, állt két férfi és szitkozódva rángattak valamit. Hogy mit, azt nem tudta kivenni messziről, de a férfiakról rögtön leolvasta a jómódú kínai kereskedőt.

 

 

 

Most már kíváncsian közeledett. Látta, hogy az ajtóban még állnak néhányan, és nevetnek valamin, ami úgy látszik nagyon mulatságos lehetett.

 

 

 

Közelebb érve, meglepetten torpant meg. Az a valami, amit a két kínai ide-oda lökdösött és pofozott, az a valami – nő volt. Alacsony, közepesen öltözött nő, kuszált hajjal és síró szemekkel, de dühösen. Amennyire a sötétben látni lehetett, kínai nő volt, ez azonban nem gátolta Váradit abban, hogy segítségére siessen.

 

 

 

Az egyik férfi ütésre emelt karját szép szelíden megfogta és hátratörte, a másikon lökött egyet, hogy nekiesett a falnak. Mindez gyorsan és halkan történt úgy, hogy mire a két kínai magához tért, ő már ott guggolt a földön a nő mellett és felsegítette onnan.

 

 

 

-Mit avatkozik a más ember dolgába, mi?!

 

 

 

– Csak úgy – felelte Váradi, és egyre csak mosolygott.

 

 

 

A kínaiak összenéztek. Nem, ezzel a jókedvű óriással nem lesz jó kikezdeni. Néhány szitkot mormogtak még, aztán visszahúzódtak a lokálba. Döngve csapták be maguk után az ajtót.

 

 

 

Egyedül maradtak. Ketten. Párás, nyirkos este volt, melegség nélkül és minden romantika nélkül.

 

 

 

Néhány másodpercig egyikük sem szólt, aztán a nő lassú mozdulatokkal rendbe szedte a ruháját, a haját megigazította. Kis fehér kendőjével letörölte arcáról a könnyeket, aztán felnézett rá és így szólt.

 

 

 

-Köszönöm. Különben jó estét.

 

 

 

Az ablakból keskeny fénycsík esett ki egyenesen az arcára. Váradi ránézett, nézte az okos, komoly, barna szemeit, nézte szája energikus vonalát, aztán egyszerre hangosan elnevette magát.

 

 

 

– Jó estét! Régen láttam!

 

 

 

A lány is elmosolyodott.

 

 

 

– Szóval megismert.

 

 

 

– Meg.

 

 

 

Ugyanerre gondoltak mind a ketten és hallgattak. Valahol egy kutya vonítva szaladt végig az utcán, aztán újból csend lett. Nagy, nyomasztó csend, és ránehezedett az egész külvárosra, az utcákra és mindenre, ami akkor kettejük közelében volt.

 

 

 

A férfi törte meg a csendet.

 

 

 

– Merre megy?

 

 

 

Vállat vont, csendesen mondta:

 

 

 

– Nem tudom.

 

 

 

Váradi meglepetten nézett le reá.

 

 

 

– Mi az, hogy nem tudja! Hát hol lakik?

 

 

 

– Sehol.

 

 

 

Sehol. Ez az egyszerű szürke szó nagyon a szívén találta a férfit. Ő tudta jól, mit jelent ez: sehol. Sehol se lakni. Sehova se menni. Senkire se várni. Részvéttel hajolt lejjebb.

 

 

 

– Hát hol lakott eddig?

 

 

 

A lány a házra mutatott.

 

 

 

Itt.

 

 

 

Kezdte már érteni a dolgokat. Sok hasonló kis lokált ismert ő a város zegzugos sikátoraiban, ahol lányok laktak a tulajdonos jóvoltából.

 

 

 

– Aztán mi történt tulajdonképpen? – érdeklődött tovább.

 

 

 

A lány vállat vont.

 

 

 

– A tulajdonos odaígért ennek a másiknak… én pedig nem akartam menni. Ennyi az egész.

 

 

 

Egyszerűen mondta, minden cicomázás nélkül, minden szégyenkezés nélkül. Mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy őt odaígérték valakinek, és nem akart azzal a valakivel menni…

 

 

 

Feszült csend lett újra.

 

 

 

Csak Váradi csóválta csendesen a fejét. Eszébe jutott az utcai jelenet, a harag és megbotránkozás, amiért megszólította akkor, az egész erkölcsös magatartás… és most tessék! Milyen furcsák is a nők…

 

 

 

Szótlanul néztek a szürke ködbe, mely mind sűrűbben és sűrűbben ereszkedett köréjük.

 

 

 

Aztán egyszerre csak elindultak. Szó nélkül. Egymás mellett. A lány odahúzódott a férfi mellé, odasimult hozzá egészen közel, lépései ütemesen idomultak annak hosszú, nyugodt lépéseihez. Olyan magára hagyott, olyan szürke volt és szomorú, mint egy borzolt tollú, csapzott kis veréb. A férfi keze szánakozva indult el, megsimogatva borzas haját, aztán a vállára csúszott, magához ölelte és nem engedte el többet.

 

 

 

Csak egyszer szólalt meg a férfi. Valami mulatságos juthatott az eszébe, mert halkan elnevette magát.

 

 

 

– Úgy látszik, a kínaiak sem olyan udvariasak mindig!

 

 

 

A lány nem felelt.

 

 

 

Szótlanul mentek tovább.

 

 

 

Csak lépteik kopogtak a rossz kövezeten, és törték meg az utcák álmos csöndjét.

 

 

 

*

 

 

 

Váradinak gyűlt lassan a pénze.

 

 

 

Hazamegyek! Hazamegyek! – gondolta magában, és ilyenkor nagyot dobbant a szíve. Pestet látta ilyenkor és a lassú vén Dunát a budai partok alatt.

 

 

 

De Gyöngyvirágnak nem szólt erről soha.

 

 

 

Gyöngyvirágnak nevezte el a lányt, és boldog volt, hogy van valaki, öt év után, akinek megsimogathatja a haját, ha este munkából hazajön, és akinek elmondhatja azt a sok szívében rekedt szót. Gyöngyvirág hálás volt ezért. Csókjaiba furcsa szomorúság vegyült, és ez a csendes szomorúság bántotta néha Váradit.

 

 

 

– Mire gondolsz? – kérdezte ilyenkor tőle, habár nagyon jól tudta mindig, hogy mire szokott gondolni.

 

 

 

A lány ilyenkor ráemelte tiszta, nyugodt szemét és halkan, egészen egyszerűen mondta:

 

 

 

– Arra, hogy nemsokára elhagysz. Hazamégy és nem lesz többet szükséged rám. Csak erre gondolok.

 

 

 

Néha azonban egyebet is mondott. Néha kigyúltak a szemei, és a hangja forró volt és könnyes, mint egy keleti éjszaka.

 

 

 

– De én elmegyek utánad és megkereslek a hazádban is, mert tudom, szükséged lesz rám akkor is, tudom, hogy nem lehetsz boldog nélkülem soha. Megkereslek és veled maradok, ha boldogtalan leszel.

 

 

 

A férfi csak nézte ilyenkor és mosolygott. És nem merte, nem tudta megmondani soha, hogy neki felesége is van otthon.

 

 

 

*

 

 

 

Egyszer aztán el se búcsúzott, csak elment.

 

 

 

Az útiköltség régen összegyűlt már, de nem tudta rászánni magát, hogy elbúcsúzzon Gyöngyvirágtól. Félt. A saját szívétől félt, a könnyektől, melyek ellepték a szemét, ha erre gondolt.

 

 

 

Egy este a kikötőben sétált. Gyönyörű nyári este volt.

 

 

 

Éppen indult egy hajó.

 

 

 

Haza Európa felé.

 

 

 

Valami összeszorította a szívét. Valami a torkát fojtogatta.

 

 

 

Akkor már tudta, hogy nem látja többé Gyöngyvirágot.

 

 

 

A városra nézett. Mintha búcsúzott volna Gyöngyvirágtól és mindenkitől, ami ide fűzte.

 

 

 

Az egyik házfaláról kúszó növények omlottak alá. Különös kék virágai voltak ennek a növénynek, és valami bódító illatot árasztottak maguk körül. A kék virágok közt valami szürkeséget látott. Odanyúlt. Kis magocskák voltak. Könny lepte el a szemeit, maga sem tudta miért teszi, de kitépett néhányat a zörgő magtokok közül és a zsebébe gyűrte. Aztán szaladva, vissza se nézve, felszökött az induló hajóra.

 

 

 

Nem mert visszanézni.

 

 

 

Erőszakkal Pestre terelte a gondolatait, oda akart gondolni, örülni akart, hogy megy haza. Valami régi pesti dalt kezdett dúdolni konokul, erőszakosan, kétségbeesetten. Valahol egy tükör került eléje, Ijedten, döbbenten látta meg benne saját arcát. Torz volt az arca és a szeméből nehéz cseppek peregtek.

 

 

 

Hitvány gazember vagy… hitvány gazember vagy… – mondta a tükörbeli arcnak, és ezt elmondta többször egymásután.

 

 

 

*

 

 

 

Valami furcsa szemetet találtam a régi ruhád zsebében – mondta egyszer a felesége, és a száraz, zörgő micsodákra mutatott.

 

 

 

Félév óta akkor jutott eszébe először Gyöngyvirág.

 

 

 

– Magvak – mondta –, virágmagvak – és megsimogatta a zörgő lomot. A Gyöngyvirág haját simogatta meg gondolatban.

 

 

 

– Elvetjük. Lássuk, mi lesz belőle.

 

 

 

Elvetették a kertbe. Tavaszra kis vékony zöld hajtások bújtak ki a földből és nőttek, fejlődtek gyorsan.

 

 

 

Néha, eleinte még el-elment és megnézte, sőt meg is öntözte őket, később azonban már egészen megfeledkezett róluk.

 

 

 

Nyáron, talán júliusban volt, vagy augusztusban, egy este virágot talált az ágya mellett. Szokatlan formájú kék virágok voltak, és különös illat áradt belőlük.

 

 

 

– A kínai virág – mondta a felesége.

 

 

 

– Ja igen, persze, a kínai virág. Ejnye, hogy erre nem jött rá mindjárt. Hiszen minden házban volt ilyen. Persze,persze.

 

 

 

Kicsit rosszkedvűen feküdt le az este. Lehet, hogy fáradt is volt a sok munkától, lehet az is, hogy máshol volt a hiba. Talán egy kicsit sokat gondolt Kínára.

 

 

 

– Fáj a fejem – mondta a feleségének –, talán ezek a virágok.

 

 

 

– Erős illatuk van, tegyem ki őket?

 

 

 

– Nem… nem szükséges azért…

 

 

 

Nehéz álmai voltak az éjjel. Gyöngyvirágot látta, amint ül a szobában és várja őt. Várja, várja, reggeltől estig, estétől reggelig. Aztán az utcán látta Gyöngyvirágot tépetten, sírva szaladt és sok ember kergette. Szaladt, szaladt és mind az ő nevét kiáltozta.

 

 

 

Aztán egy hajót látott, és rajta volt Gyöngyvirág. Szürkén, kopottan gunnyasztott egy ócska kofferen és jött, jött utána, ahogy megígérte. Egyszer ott ült az ágya szélén. Szomorúan, összegörnyedten ült, és nagyon-nagyon öreg volt az arca. Nézte őt, mosoly nélkül, bús-komolyan és ezt mondta:

 

 

 

– Jó estét… ugye milyen szomorú vagyok és csúf öreg… de mégis eljöttem,ahogy ígértem, csak azért, hogy megmondjam magának: jó estét…

 

 

 

köszönöm a szomorúságomat… látja a kínaiak mégiscsak udvariasabbak…

 

 

 

Reggel fáradtan és rosszkedvűen ébredt.

 

 

 

De estére már nem maradt ebből a hangulatból semmi.

 

 

 

Lüktetett a pesti élet. Szibéria messze volt már nagyon, és messze volt Sanghaj, messze volt az egész ötéves, csúnya nagy bolond álom.

 

 

 

Hanem kínai virágot többet nem engedett a szobájába vinni.