Valahol a hegyek között bagoly kiáltott. Tódornak, a szénégetőnek csontos, fekete markában megmozdult a hosszú hegymászóbot, s kormos vége beletúrt a zsarátnokba. Szikrák pattannak.

– Ha bolondot járat velem, Istene ne legyen… – morogta sötéten, s szénporos, fekete arcában mélyek voltak a barázdák, s fenyegetőek. A másik kettő szótlanul ült mellette a rönkön. Nem volt más hely, ahova ülhettek volna a csatakos őszi erdőgerincen, így hát ott ültek szorosan egymás mellett az egyetlen rönkön, hogy valamennyiüket érhesse a tűz melege.

Pedig legszívesebben külön húzódtak volna egymástól mind a hárman, amilyen távol csak lehetett volna. Bohanek, a csizmadia ráhúzta kopott báránybőrsapkáját kajla füleire, és hallgatott. De Demeter Jánosban nem állott meg a szó:

– Ha tudom, hogy magikat is idecsalta a vén bolond, el se jövök!

Keményen mondta ezt a nagydarab ember, s a másik kettő tudta, hogy igazat mond. Maguk is ilyenformán forrtak belül. Demeter Jánosnak száz hold földje volt lent a Füzes-dűlőben, s nyolc ökre, hat tehene. Jószágját, csűrjét, házát a románok dúlták föl ‘44-ben, s Tódor vezette volt oda őket. Földjét négy évre rá, amikor a kulákok ellen ment a hajsza, a kommunisták vették el erővel, s azoknak meg Bohanek parancsolt volt akkor a faluban. De azóta sok idő eltelt, és sok minden másként lett, mint ahogy elgondolták. Így hát hallgattak.

Tódor új fát lökött a tűzre. Az éjszaka nyirkos volt és hideg, s az eső újra szemerkélni kezdett. Hallgatva és sötéten ültek hárman a rönkön, a három ellenség, s vén bolond Jankóra gondoltak mind a hárman, aki odacsalta őket.

Talán mégsem kellett volna a bolond vénember szavára hallgatni, ki örökösen csak a hegyek között él, akár a medve, egyébhez nem ért, csak a juhokhoz, nem tartozik senkihez és semmihez, és még a nagy osztozkodásokban sem vett részt soha. Még csak egy ócska pléhkanalat sem szerzett magának a nincstelenek jussán. Tisztára kótya az ilyen, kár volt valamit is adni a hívására.

Valahol lent a sziklák közt újra kiáltott a bagoly. Szél suhogott a fekete éjszakában, s hátuk megett a bozontos fenyvesben kísértetiesen nyikorgott egy fa. Az eső is egyre szaporábban hullott, s a sistergő zsarátnok keserű füstje marta a szemeket.

– Bolond az is, aki ilyen időben… – kezdte el Tódor a szénégető morogva megint, de nem fejezte be a mondatot. Valahol egy kő gurult, s a három ember a tűznél fölkapta a fejét. Az ösvény felé figyeltek. Az eső percegésén keresztül vizes bocskorok szortyogása hallatszott, ahogy valaki lassan közeledett.

Aztán egy mozgó, sötét alak vált ki a fekete éjszakából, s a tűz fénykörébe ért.

Az emberek a rönkön nem mozdultak. A tűzbe néztek konokul, mogorván. Magos, sovány vénember lépett elő lassú csoszogással, s megállt szemközt a várakozókkal. Köztük ott volt a senyvedő zsarátnok, s ezüstös fényt csillantott a vénember eső verte, fehér szakállán.

– Adjon az Isten, emberek!

A hang rekedt volt és öregesen reszkető. A három ember egyszerre nézett föl.

De csak a csizmadiából tört ki a türelmetlen szó:

– Na! Hát mi a baj?

Az öreg juhász savószínű szemei kifejezéstelenül néztek a haragvó emberre. Sovány, szakállas arcán a barázdák mély árnyékot vetettek. Hosszú botját leszúrta maga elé a vizes földbe, s rátámasztotta az állát, mint aki nagy utat tett meg, s pihenni vágyik. Széles karimájú fekete kalapjáról kövér cseppekben csurgott alá a meggyülemlett esővíz.

– Baj? Van elég az is. De most nem arról van szó.

– Hát miről?

Az öregember levette fejéről a kalapot, s lerázta róla a vizet. Vállig érő gyér, fehér haját meglengette a hideg,ősz végi szél. Aztán lassan visszatette a kalapot a fejére.

– Arról van szó – mondta lassan, – hogy elérkezett az idő, amikor a nagy titkot át kell adjam valakinek. Mert eddig csak én őriztem egyedül, de az én nyomom bármikor véget érhet már ebben a földi világban. S én benneteket választottalak.

– Miféle titkot? – mordul föl Tódor gyanakodva. De az öregember mintha nem is hallotta volna a kérdést.

– Tüteket választottalak – folytatta lassan, rekedtesen – hármatokat a faluból. Téged, Demeter János, aki azok közül voltál, aki először emeltél kezet a zsidókra, s szekérrel vitted haza a holmit, ami nem volt a tiéd. S téged, Tódor, aki ott voltál vasvillával a kezedben, amikor a román katonák a magyarok házait dúlták, s meggazdagodtak a dúlásban. S téged, Bohanek, aki végül is a muszkák fegyvereivel a hátad megett mindenkinek a házára rámentél, s a kommunizmus neviben elvetted mindenkitől, amije még volt…

A csizmadia fölpattant ültéből.

– Ha csak azért hívtál ide, vén bolond, hogy ezeket megmondjad, akkor vigyen el az ördög! Vigyen el, de most.

A másik kettő is fölállt. Az arcok kemények voltak, sötétek és ellenségesek.

De az öregember mindezzel nem törődött. Lassan, nyugodtan mondta tovább:

– Végül aztán tőled is elvették a hatalmat, Bohanek, miután a gyalázatos munkát elvégezted helyettük, s visszalöktek szegény embernek a többi kifosztott közé. Meghurcoltak, úgy éppen, ahogy te meghurcoltál másokat, s most itt vagy hat gyerekeddel, akiknek azt sem tudod, mit adsz enniök holnap. Hát ezért mondom, hogy elérkezett az idő. S ezért hívattalak ide éppen benneteket. Mert tük voltatok azok, akik elrontottátok a békességet lent a faluban, s tük kell legyetek azok, akik helyreigazítják megint. – Szótlanul állt a három ember a tűz mellett, s a fejek lehajoltak. – Gyertek! – mondta az öreg, és megindult.

Lassan, csoszogva botorkált előre a sötét, szeles őszi éjszakában, s a három ember némán követte. Senki se beszélt. Csak a szél nyögött a fák között, s az eső verte az arcokat.

Egy ideig a gerincen haladtak, aztán az öreg letért egy oldalcsapásra, s meredek sziklakatlanba ereszkedtek alá. Ott a sziklák között még sötétebb és nyomasztóbb volt az éjszaka. Fekete odúkban szél fütyölt, babonásan nyögött a vadon, mintha kísértetek seregét ostorral verte volna egy láthatatlan kéz.

Vén Jankó hirtelen megállott.

– Vigyázva, emberek – szólt hátra halkan, – csak lassan…

Sziklafalba fogódzva, szederindával küszködve törtek át a sűrű bozóton. Lábuk alatt néha egy-egy kő megindult, s hallani lehetett, ahogy egyre sebesebben gördült egy láthatatlan mélység felé, s aztán valahol nagyot koppanva megállt. A szél egyre sűrűbben verte szembe az esőt. Aztán egyszerre csak az öregember eltűnt valahol elöl a feketeségben. Lépteit sem lehetett hallani többet. Tódor, a szénégető, aki mögötte volt, tanácstalanul állt meg. A többiek is megtorpantak.

– Mi van? – kérdezte Bohanek leghátul súgva, mintha attól félne, hogy a kísértetek meghallják a szavát.

– Nem tudom – morogta a szénégető.

– Néhány másodpercig álltak így. Csönd volt, csak az eső hallatszott s a szél.

– Gondoljátok, hogy?… – kérdezte Bohanek egy idő múlva ott hátul, és a fogai mintha összeverődtek volna, talán a hidegtől, talán valami mástól. Nem mondta ki egészen a kérdést, de a másik kettő megértette így is, és még a lélegzet is beléjük fagyott.

A gyanakvás egyszerre rémséges valósággá vált bennük, mint üldözött vadban, amikor hirtelen csapdát érez maga körül. A bosszú! Mindazért, ami történt a múltban! S már érezték magosan a fejük fölött mozdulni a lesben álló sziklát, mely talán a következő pillanatban porrá morzsolja őket. Egy szempillantásnak a századrésze alatt arcok jelentek meg mind a három ember szemei előtt, arcok, akiknek okuk lehetne fölbérelni egy ravasz vén juhászt…

Hirtelen kicsike fény csillant meg valahol bent a sötétség mélyén. Pislákolt egy darabig, majd erőre kapott, és sárgásfehér fényt vetett egy barlang víztől csöpögő, penészes sziklafalaira. Az öregember ócska istállólámpást tartott a kezében.

– Erre! – mondta, és megindult befele a barlangba.

A három ember egy pillanatra összenézett. A szemekben még ott izzott a rémület démona, s a sápadtra vált homlokokon jéghideg verejték gyöngyözött. Aztán félrefordították a fejüket, és lassan, egymás után beléptek az ásító üregbe.

Az odú keskeny hasadékká szűkült, s a hasadékban víz csorgott alá a nyakukba, ahogy átpréselték magukat a lámpás fényét követve. Néhány lépés után tágasodott megint. Aztán ott álltak egy nagy, száraz barlangüregben, melynek falain salétrom csillogott kísérteties fehéren. Az öregember egészen a barlang bütüjéig haladt, ott lehajolt, és fölemelt valamit, ami olyannak látszott, mint egy nagy, ócska cséplőgépponyva. Félrehúzta, és oldalra lökte. Majd magosra emelte a lámpást.

– Idenézzetek!

A három ember kimeredt szemmel, babonázottan bámult oda. A lámpa fénye tompán és titokzatosan verődött vissza arany- és ezüsttárgyakról, idő barnította sötét fáról.

– Mi a súly?… – hörgött föl Bohanek, a csizmadia fojtottan.

– Gyertek közelebb! – parancsolta az öreg.

Csak egyet léptek, s megálltak megint. Mintha félelem ragasztotta volna le a lábukat a sziklakőre. Az öreg lentebb eresztette a lámpást, hogy jobban láthassanak. Három döbbent, szinte rémült arc meredt a sápadtan csillogó tárgyakra. S az öregember szavai lassan, egyenként hullottak bele a dermesztő csöndbe, mint éjféli óraütések egy temetőkertben.

– Igen, jól látjátok. S te is jól látod, Demeter János. Ez itt a zsidók templomából való szent láda, amit kilöktetek az árokpartra, amikor osztozkodtatok az elhurcoltak vagyonán. S az ott, Tódor, a magyarok úrvacsorai kelyhe, amit csúffá tettetek, amikor rátörtétek az ajtót a templomba menekült asszonynépre, s a papot halálra tapostátok a küszöbön. S amaz ott a románok oltára, Bohanek, amit egy öregasszony mentett meg a kendője alatt, amíg a te kommunistáid istállót csináltak az Istenek házából.

Csönd volt. Rettenetes csönd.

Tódor a szénégető mozdult meg elsőnek. Lassan levette fejéről a kucsmát, s másik kezével esetlenül félve keresztet vetett magára. Aztán nagyon lassan térdre ereszkedett. Demeter János is levette fejéről a kalapot. Dacos, kemény nyaka megtört, arca árnyékba borult. Bohanek mozdulatlanul állt egy darabig még, aztán lassan elfordult, a barlang nyirkos, hideg sziklafalának dőlt, s arcát elrejtette két nehéz, csontos kezében. Vállai megrázkódtak. Sírt.

Hosszú idő múltán Demeter János szólalt meg elsőnek. Hangja nehéz volt, és fátylas:

– Ez hát a titok, Jankó bá’, amit őrzött. Isten talán megfizeti magának.

– Nem, János! – Az öregember szava keményen csengett. – Nem ez a titok. Ez csak a hűség. A titok több ennél. – Közelebb lépett a kincsekhez, s a lámpást sorra odatartotta mindenik fölé. – Zsidók Istene, magyarok Istene, románok Istene. Szűk, kicsi helyen, egymás mellett. Ez a nagy titok, emberek!

Nézték, bámultak rá meredten, még nem értették tisztán a szavak mélységét, de mégis valami hatalmasan szép érzés kezdett el növekedni bennük, s a szemük megkönnyesedett tőle.

– Ez a nagy titok, emberek. Egymás mellett, békességben. Nincs háromféle Isten, csak egyféle van. Övé a zsidók ládája, a magyarok kelyhe s a románok oltára. Nincs háromféle ember, csak egyféle van.

Az öregember hangja fölemelkedett a magosba, mintha szárnya nőtt volna. Mintha nem is egy bolondos vén havasi juhpásztor, hanem maga az Isten szólott volna valahonnan a sziklabarlang sötét éjszakájából:

– Ez a nagy titok, emberek, a világ békességének a titka. Én megőriztem eddig, s most rajtatok a sor. Menjetek, s kezdjétek el dönteni a fát! Kezdjétek el lerakni az alapot kemény sziklakőből a falu közepén! Ti hárman, együtt.

S ha az emberek kérdik, hogy mit csináltok, mondjátok nekik, hogy újfajta templomot építetek egy újféle világnak. S ha megérkezik az idő, és elkészültök vele, akkor gyertek föl ide újból, s vigyetek le mindent, amit itt találtok. S állítsatok be mindent így, ahogy itt van, szorosan együtt, az új templom kellős közepébe!

S legyen a templomnak annyi ajtaja, ahány nyelven az Istent dicsérik, hogy mindenki a maga ajtaján át járulhasson az egy közös Istenhez! Most menjetek! S járjatok békével!

A három sötét, néma ember összenézett. Aztán lehajtották a fejüket, lassan, szó nélkül megfordultak, kucsmájukat a fejükbe húzták, s mentek. De nem egymás nyomában többé, ahogy jöttek volt, hanem egymás mellett, mint az apostolok.

Imbolygó alakjukat, lépteik csoszogását lassan elnyelte a hajnalt váró fekete éjszaka.