WASS ALBERT: ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! (Nyitórészlet)
Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!
Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti
kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók
sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem.
Egy
érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!
Mert bármit is mondjanak
a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint
ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a
lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a
telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten
rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré.
Adjátok vissza a hegyeimet!
Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje
már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön
háborút és országosztást, ideoda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet,
mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven
esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak
parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást,
üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit.
Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és
fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt,
elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett
családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam
hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi
rengetegben... urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább.
Adjátok
vissza a hegyeimet!
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol
helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém
volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba
az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi
keresnivalóm.
Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a
Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az
enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a
hegyeknek.
Adjátok vissza az én negyeimet!
És azt se mondjátok, hogy
nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók váltak
földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók közül.
Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj
ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.
Adjátok vissza a hegyeimet!
Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett
annyit, mint én. Nekem nem volt Palotám, amit fölépíthetnétek valahol a
föld másik oldalán. Nekem nem volt vagyonom, amit bankjaitok
visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza. Állásom sem
volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt,
csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő együtt
többet ért, mint a világ valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki
sem vesztett ebben a játékban annyit, mint én.
Adjátok vissza a
hegyeimet!
Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és
hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen mozdulatára milliók halnak meg,
országok cserélnek gazdát és földrészek süllyednek el a tengerek
mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek
az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott, és hogy a
szívetekben jószándék szűri át még a kisujjatok mozdulatát is. De ezt
csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami játékaitok nyomán
erre a világra rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet.
...Urak,
elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert így
írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik, vagy másik közületek, nem
ez vagy amaz. Ennek a szerepnek a megírásában nincsen közöttetek
bűnösebb és bűntelenebb. Mind együtt vagytok felelősek ezért a
rettenetes játékért. Valamennyien, kik a világ dolgait intéztétek,
határokon és drótsövényeken, és világrészeken innen és túl.
Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott
gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt, s aztán szemétre löki.
|
Kommentáld!