Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:

mögöttük izzó, vérpiros csaták,

mögöttük sajgó, megtört életek:

síró gyermekek és síró anyák...

Emlékszobor... ennyi maradt csupán

belőlük, és a tűzből, mely vezette

a milliókat messze golgotákra,

és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,

s fehér csöndjével sok fehér falu...

üzenetet nem hoz többé felőlük

fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni

kalászhullámon tékozolt csodát...

bús hazájuk elvégzett csodáit

magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,

s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt...

Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk

tornyosuló emléketek előtt...

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva

a Hargitán megszólal egy harang...

a Tátráról felel reá egy másik...

zeng-bong az éj... galang...galang... galang...

ezer kicsi harang...

Az emlékezés gyertyalángja mellett

felsorakozik óriási sorba

határon innen és határon túlról

az elesettek emlék-légiója.

Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből

de messze volt a mit sem érzés vágya...

piros rózsákat mentek megcsodálni

s megérkeztek a bíboros halálba.

Ki hinné el, hogy minden név mögött

tervek izzottak és célok lobogtak,

s hogy álmodozva, mint megannyian,

vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,

vágytak, csalódtak és megint reméltek...

Ki hinné el, hogy életük rögén

ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,

szívében pompás báli éjszakák...

Aztán gránátok zúgták a zenét...

aztán gránátok hozták a halált...

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,

talán szerelmes sem volt még soha...

Doberdó várta. Képét most is őrzi

kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,

hogy a hazája boldogabb legyen...!

Ő ott maradt. A lelke itt barangol

hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta

a kalásztermő, szomjasajkú föld.

Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,

s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján

a hősök lelke hogyha hazaszállna:

hány lenne, aki nem találna többé

széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,

fekete fenyők zúgnak szilajon...

Hazájukat ha számon kérik egyszer,

mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel

a meg nem alkuvók seregbe kelnek,

csontváz vitézek, csontváz paripákon,

s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,

a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra...!

Magyarország... hányan mentek érted

örvénylő tűzbe és tüzes halálba...

Ismeretlen Testvér, ki messze földön

alszol, lelkében fűnek és virágnak.

Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény

amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak

magasságos, bölccsé csitult fokán,

Te már tudod, hogy örök egy a törvény:

bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,

s megbékélt arcod nem láttam soha:

álmodd tovább az elnémultak álmát,

csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,

nevek mögött egy hallgatag világ...

Ennyi sírra hogy virágot hintsek,

határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni...

ha már virágot hozni nem lehet,

ismeretlen, hontalan Halottak:

nektek adom e csöndes rímeket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A  ,,VASSZÉKELY"

 

Székelyudvarhely történelmi centrumában, a jelenlegi Márton Áron téren áll egy világháborús emlékmű, rajta azzal a szoborral, melyet először a helyi népnyelv (majd lassan-lassan mindenki) Vasszékelynek nevezett. Lévén, hogy Erdélyben semmi sem pontosan az, aminek kinéz, talán nem árt pár mondatban összefoglalni a történetét.

 

1917 végén állítottak fel egy világháborús emlékművet a székelység anyavárosában, melyet a császári és királyi 82. Székely Gyalogezred azon katonái emlékének szenteltek, akik hősiesen megállították, majd (bár csak ideiglenesen) visszaverték az Ojtuzi szoros környékén a Kárpátokon át a Székelyföldre betörő orosz, majd román csapatokat. 

 

 

Az eredeti szobor, amelyet a nyolcvankettesek négy katonája (három székely és egy szász) alkotott (emlékezzünk meg róluk:

Erdélyi István őrmester tervezte, Herman Ottó szakaszvezető, Rózsa Géza tizedes és Sipos Jenő honvéd faragta) cserfából készült, majd minden négyzetmilliméterét odaszögezett acélpikkelyekkel borították – innen az eredeti elnevezés: Vasszékely.

Az avatóünnepségen az uralkodó (IV. Károly) személyes képviselőjeként maga József főherceg jelent meg.

 

A szobor talapzatának egy-egy oldalán annó feltüntették az ezred egyik, poétikus vénával megáldott zászlósának két-két (szinte haiku-szerű) sorát, a következők szerint:

 

Észak: 

 

Gyopárt a Hargitáról hozzatok,

a székely hősök halhatatlanok

 

Kelet:

 

Ojtuznál, Volhina síkjain, s ott lenn Doberdón,

ismeri az ellenség a puskatusom

 

 

Nyugat:

 

A trón, s a haza védelmében vassá válik a székely,

s hősi, csodás tettét hirdeti a hon, s a világ

 

Dél:

 

Magyar testvéreink, ne féljetek,

míg napkeletnél állanak a székelyek!