Istenem, Istenem, de elhagytál engem

hontalan bujdosni messzi idegenben.

Apámot, anyámot, szép kicsi húgomat

odahagyád veszni az nagy erdők alatt,

az nagy erdők alatt. Hol halálra hagytad,

szép kücsüny falumat.

Verje meg az Isten azt, ki ottan mulat!

Verje meg az Isten, átokkal lesújtsa

azt, ki tette lábát erdei útra,

arra, ki hegyen át Székelyföldre vezet!

Sorvaszd el, Úristen, átokkal a kezet,

azt, ki hozzáére apámhoz, anyámhoz,

szép leány-húgomhoz, én székely

fajtámhoz!

Szép leány-húgomat rablók leszakaszták,

apámot, anyámot rabláncon most

hajtják

idegen utakon, nagy hegyi utakon,

hogy én székely falum pusztába

maradjon.

Istenem, Istenem, sírva vezekelném,

ruhámat megtépném, magam

megaláznám:

csak add, hogy pusztuljon földünkről az

ármány!

Nagy hegyi rablóknak, gonosz kínozóknak

hogy jöjjön halála,

szegény székelyeknek szabadulására.

Istenem, Istenem, ne nézd gyönge

voltom,

gyönge asszony-voltom:

én árva népemet, szánd meg, Uramisten,

földönfutó-sorsom.

Tudom én: mi bűnünk. Árva fajtám vétke.

Pogány nagy gazoknak sima

nyelvjárása,

sima nyelve után fekete korbácsa,

szegény székelyeknek ez lőn pusztulása.

De ki minket egyszer mégis hazavezet,

áldd meg, Isten, azt a csodatévő kezet!

Add, hogy olyan legyen, mint a hegyi

orkán:

fojtsa a szót gonosz nagy gazoknak

torkán,

söpörje az földet eleitől végig,

lángoljon bosszúja föl az magos égig,

apánkért, anyánkért, kicsi húgocskámért

megfizessen néki tűzzel, vassal, vérrel!

Add, hogy ott lehessek én is nagy Vezérrel!

Tíz körmömmel vájnám előtte az ösvényt,

gyönge kis baltámmal fákat kidöntenék!

Gyönge asszonylábam követ sebezhetnék,

gyönge asszonyvállam sziklát mozdítana,

csak haza mehetnék!

Minden imádságom egy csokorba szedem,

Imé, Uramisten, lábad elé teszem.

Nem kell nékem semmi, bujdossak

örökké,

ne legyen énnekem házam soha többé,

házam, kincsem, marhám, szerető

családom:

csak otthoni földön legyen a halálom!

Csak otthoni hegyek csúcsa fölött lássam

felkelni a napot aranyos palástban,

otthoni szél fújja, otthoni fák hallják

magyari vitézek harci riadóját!

Szívesen halok meg országút árkában,

országút árkában, méges nagy vígságban:

otthoni erdőknek puha árnyékában.

Csak hunyó szememmel lássam még a

ménet,

melynek büszke hátán büszke Vezér

léptet,

magyarok vezére, székelyek gyulája,

kit adott az Isten

bujdosó népének vigasztalására.

S nagy gonosz gazoknak végtelen

pusztulására.