ELŐSZÓ

A

monda, idegen szóval „legenda”, vagy „saga” íratlan történelem, mely
rendszerint tábortüzek, őrtüzek, pásztortüzek mellett vette kezdetét, amikor öreg
harcosok fiatalkori élményeikről meséltek fiaiknak, unokáiknak. Ezek megjegyezték
emlékezetükben a dicsőséges, vagy gyászos történeteket és továbbadták azokat a
maguk fiainak és unokáinak. Így élt tovább a monda nemzedékről nemzedékre.
A magyar mondakincsben kétféle mondára találunk. Egyik a történelmi
monda, mely a nemzet őstörténelmére, történeti eseményekre, avagy történelmi
személyek hőstetteire, viselt dolgaira emlékezik, a másik a földrajzi alakulatok,
hegyek, tavak, folyók, patakok, vagy erdőségek köré kialakult rege.
Az előbbi határozottan bizonyítható történelmi tényeken alapul, és csak a
részletek terén lehet emberi fantázia nyomaira bukkanni. Ennek oka abban lelhető,
hogy úgy a hunoknak, mint a honfoglaló magyaroknak volt már maguk módja
szerint való történelemírásuk, ami ékírásos faragásokba rögzítve nemzedékről
nemzedékre szállt, tehát változtatni azon nem lehetett. Sajnos, mindazok az
ékírásos „pogány” feljegyzések, amiket hatkerekű sátorszekereiken a magyarok
magukkal hoztak a Kárpátok medencéjébe, áldozatul estek az erőszakos hittérítés
túlbuzgóságának. Ettől az időtől kezdve már csak szájról szájra adhatták tovább
unokáiknak a nagyapák a dicsőséges múlt történetét, vagyis mindazt, ami azokon
az ékírásos feljegyzéseken keresztül rájok maradt és emlékezetükben megőrződött.
A földrajzi tájak köré fölépült mondák, illetve regék, ezzel szemben már tág
teret nyújtottak a „mesemondó” fantáziájának. Nagy részben azonban ezek is
visszavezethetők bizonyos történelmi tényekhez, vagy eseményekhez. Legjobb példa
erre a Szent Anna-tó és Bálványosvár regéi. Geológiailag bizonyítva van, hogy a
Szent Anna-tó földrengés, vagy hegycsuszamlás következménye. Az is előfordult
többször és több helyen a középkori feudalizmus idején, hogy nagyurak tréfából
parasztlányokat fogtak be hintóik elé. Az Opur és Mike neveket ma is meg lehet
találni az Apor és Mikes családok neveiben.
A magyar monda- és regevilág az összmagyarság ősi kincse. Ebből a
kincsből kíván ez a könyv bemutatni egy marékra valót, főképpen azoknak a
magyar fiataloknak a javára, akik idegenben növekedve föl, nem szívhatták
magukba ősi örökségüket.
Ebből a könyvből külön angol nyelvű kiadás is készült abból a célból, hogy a
messzi múlt hívása eljuthasson azokhoz is, akik már nem olvasnak magyarul.
Az utolsó táltos című monda szavai szerint Isten kardja nem veszett még el
nyomtalanul. Ott van még valahol, gondosan elrejtve a székely havasokban és csak
arra vár, hogy beteljesedjék a jóslat:
„Csillogni fog Isten kardja megint, és győzelemre vezeti újra hunok és
magyarok ivadékait, amikor a vérszerződés parancsa szerint minden magyar egy
akarattá, egy céllá és egy cselekedetté kovácsolódik, mint ahogy őseik tették,
dicsőséges régi időkben…”
Adja Isten, hogy ez az idő mielőbb bekövetkezzék!
Wass Albert
A TEREMTÉS TÖRTÉNETE
Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott úr-isten a világ
fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött boldogasszonnyal és az éjszaka
sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt. Mikor a föld teremtésére került a sor, a
sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az úr.
Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velök
a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is
megérintette hajával a földet, de az érintés nyomán ingoványos mocsarak
keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a szorgalmas és hasznos
méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította a földre a mérges és haszontalan
darazsat. Boldogasszony beültette a földet jó gyümölcsöt termő fákkal és
bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele,
Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges
gyomokat és mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat.
Mikor úr-isten meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a
teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett a tenger
fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből megalkothatná saját
szobrát a földön. De abban a szempillantásban, amikor szájában az agyaggal
felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában úr-isten parancsot adott, hogy minden,
ami a földön van, növekedni kezdjen. Így aztán Ördöngasszony szájában nagy
hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem
megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a
kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre
esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya, sziklás
hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár úristen
tenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan
a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra.
úr-isten úgy megharagudott ettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld
felszínén, s annak mélységes mélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt.
Miután a föld így szépen elkészült volt, úr-isten fölnyúlt az égbolt tetejébe, s
letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt.
S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a nap-darabkákból, ebből a
törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat
és a kutyát.
Egy reggel az első asszony szépséges aranyvirágot talált a sátra előtt. Fölvette,
kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa az urának. Ahogy az
ember és az asszony együtt kibontották a kendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis
fiúgyermeket találtak benne, aki rájok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt
mondta „édesanyám”, az embernek pedig azt, hogy „édesapám”.
Az úr-isten elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő legyen s
mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet kezdetétől
mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban a munkához, s
megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottukat, hogy miképpen
készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót, megtanította őket a pásztorkodás sokféle
titkára, de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő
törvényeinek.
Amikor úr-isten látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden rendben
haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az embert
saját erejére és leleményességére.
Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világügyelő lehozta
az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal hozták saját
kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó, színes virágokat, szitakötőket
és csigákat és mindenféle egyéb holmit.
Mélyen lent, a föld alatt, ahova úr-isten haragja száműzte volt, Ördöngasszony
megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld
felszínén élő embereket a maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és
vakon engedve a csábításnak az emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye
felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga föld
alatti ajándékait. De ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal,
ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a
föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket,
viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a gyilkolást, lopást,
hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy megrontották ezek a
földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony éjjel-nappal sírt
odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket.
Hiába igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen legyenek
jók, szerető szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon kevesen hallgattak reá.
Ezek voltak a Választottak: a magyar pásztornépek, akik széles, szabad mezőkön
legeltették a maguk nyájait. Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott
fönt a magasban valahol úr-isten vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és
Szeretettel a balban.
Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az úr sátrához
vezet. Látták a csillogó Küszöb-őrét s az úr sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol
Kaszás aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata cipelte a
kosarat.
Láthatták a Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy
Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor úr-isten maga szekerezte be az égi
mezőket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója
csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván
Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított alá az úr a földre. Máskor meg csillagba
ütközött az égi szekér kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel
egy Mennykő.
Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját
szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és
jó gondolatokat.
Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz szolgáit,
Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket, az emberiség nagy
tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba menni. Senki sem tudja,
hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az
egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja
utódjának a titkot. Így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az
emberiség egyetlen reménye soha el ne vesszen.
Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta nekem
is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy tanítómester várakozik
türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető utat, ez a titokzatos
búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga.