Wesselényi Miklós

(Zsibó, 1796. december 30. - Pest, 1850. április 21.)

Báró, politikai író, az MTA tagja (1830), a magyarországi reformellenzék egyik vezetője, az erdélyi ellenzék vezére.

Id. Wesselényi Miklós és Cserei Heléna fia. Szülei 11 gyermeke közül egyedül ő élte meg a felnőttkort.

A politikai életbe az 1817-es erdélyi ínség-segélyakció egyik szervezőjeként kapcsolódott be. 1819-ben az erdélyi úrbérrendezést ellenző, annak országgyűlési tárgyalását követelő ellenzék egyik tagja.

Szoros barátságot kötött Széchenyi Istvánnal, és 1821-22-ben együtt tettek nyugat-európai tanulmányutat. Egy ideig Széchenyi vállalkozásainak legfőbb támogatója, de 1830-tól kezdve külön útra tért.

Széchenyi programját a rendi függetlenségi küzdelmek hagyományainak korszerű felújításával kapcsolta össze, s a haladás és nemzeti függetlenség egységét igyekezett a liberalizmus szintjén kialakítani.

1834-ban jelent meg Balítéletekről c. munkája, melyben a nemesség bírálata, és a jobbágyrendszer felszámolására tett javaslata mellett, lépéseket tesz a reformpárti ellenzékiség létrehozására is.

1830-1833 közt a reformellenzék fő szervezője, taktikája az alsó- és felsőtáblai ellenzék együttes harcba vonultatása volt. A magyarországinál jóval elmaradottabb Erdélyben ő az uniót követelő ellenzék vezére 1834 végéig. A Habsburg kormányzat politikai perrel való elnémítására törekedett:

1835-ben Erdélyben és Magyarországon külön-külön pert indítottak ellene. Az erdélyi per nem jutott érdemi ítéletig, a magyarországi hűtlenségi perben négy éven át védekezett (Deák, Kölcsey és Benyovszky Péter ügyvéd ebben munkatársai voltak), végül 3 évi fogságra ítélték, de súlyosbodó szembaja miatt büntetés-megszakítással rövidesen szabadlábra került, 1840-ben pedig kegyelmet kapott. A Széchenyi-Kossuth-vitában Kossuth mellé állt.

Élete utolsó évtizedét szembajával való eredménytelen küzdelme töltötte ki (1844-ben megvakult), majd vaksága korlátozta a politikában való részvételben.

Fogsága utáni gräfenbergi tartózkodásából 1843-ban tért haza, és 1848-ig Zsibón élt, mint Kolozs vármegye alispánja. E korszakának legfontosabb termése Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében c. műve (1843) volt, a korai magyar liberalizmus nemzeti kérdésben vallott álláspontjának legfontosabb összegezése.

1848-ban, vakon és betegen, jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés is kimondta Magyarország és Erdély unióját.

1848 szeptemberében családjával a morvaországi gyógyhelyre, Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése következtében elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Ehhez a lépéséhez testi rokkantsága is hozzájárult. 1850-ben onnan hazatérőben halt meg.

Korában Erdély egyik legkiválóbb mezőgazdája volt. Személyének romantikus vonásai (hatalmas szónok, kiváló vadász, vívó, úszó, az 1838-i árvízi mentés hőse stb.) különösen nagy visszhangot keltettek a közvéleményben.

Naplójában drámai leírással örökítette meg a pesti árvíz pusztítását.

838-as pesti árvíz

Johann Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren, 1838 (színezett akvatinta)

Az 1838-as pesti árvíz március 13. és március 18. között okozott súlyos pusztítást, főleg a mai Budapest pesti oldalán. Az árvíz szintjét és tetőzésének dátumát számos emléktábla jelzi több belvárosi épületen.

Előzmények 

1838. január elején, a Duna felső szakaszán a nagy mennyiségű lehullott csapadék, valamint az enyhébb időjárás következtében Buda egy része és a folyó alsó szakaszán található partközeli települések néhány napra víz alá kerültek. A nagymértékű esővel és havazással járó időszakról a Jelenkor így tudósított:

„Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakasztották. Különösen a január 13. s 14-iki bécsi posta s vele a külföldi lapjaink még ma (január 16.) sem érkeztek meg. A Dunát tulajdonképen Bécsig jég borította, amely több helyen feltorlódott.”"

Március elején Bécsnél és Pozsonynál kezdetét vette az olvadás, a folyó zajlani kezdett. A Pest és Buda közötti folyószakaszon a Duna medre meglehetősen elfajult volt. A sekély medrű, szétágazó, zátonyokkal és szigetekkel teli Dunán az árhullám és a jég csak lassan tudott levonulni. A sekélyebb részeken jégdugók alakultak ki, a jég rövid idő alatt feltorlódott és a folyót visszaduzzasztotta.

Pestet az 1775-ös árvíz után védőgáttal vették körbe, ám Budán erre nem került sor. 1775 után többekben is felmerült a Duna szabályzásának gondolata, a legfőbb szószóló Vásárhelyi Pál volt, aki egy, az Athenaeumban megjelent cikksorozatban 1838 március elején egy, az 1775. évinél nagyobb árhullám levonulását jósolta meg. Legfőbb okként a rendezetlen folyómederben kialakuló jégdugókat nevezte meg.

Az árvíz

Az árvízi hajóst mentés közben ábrázoló dombormű . Holló Barnabás alkotása (1895)

Az árvíz első napjáról báró Wesselényi Miklós - aki a mentésben később maga is részt vett, a következőket jegyezte fel:

„Március 13-án … öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van”

Először a belváros alacsonyabban fekvő területeit öntötte el a víz, a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét, a váci gát átszakadása után - mely a mai Lehel tér környékén húzódott - észak felől is megindult az ár a város irányába. Március 14-én a déli soroksári gát is átszakadt. A folyó térnyerése miatt a vízszint ugyan átmenetileg csökkenni kezdett, ám a Csepel-szigetnél feltorlódott jég miatt újból megemelkedett. A Duna felső szakaszán az enyhe idő okozta olvadás miatt újabb vízszintnövekedés következett.

Wesselényi Miklós így írt az árvíz második napjáról:

„Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”

A mentés

A mentés március 14-én indult meg, mivel a lakosság és a városvezetés a megerősített védtöltésekban bízva nem számított ilyen mértékű árvízre. A töltések magassága elérte az addigi legnagyobb, 1775-ös árvíz szintjét. A gátak azonban a nyomást nem bírván átszakadtak. József nádor árvízi királyi biztosnak Lónyai Jánost nevezte ki.

Csónakokkal mentették a lakosságot, igyekeztek az erősebb házak emeleteire, padlásaira, vagy a magasabban fekvő külvárosi házakba menekíteni őket. Mintegy ötvenezer ember veszítette el hajlékát. A mai Ludovika téren álló Ludoviceum, a mai Magyar Természettudományi Múzeum, akkor új épületében tízezer menekült kapott szállást. Az erősebb szerkezetű belvárosi templomok, rendházak is hamar megteltek menekültekkel, mint pl. a deák téri evangélikus templom vagy a ferenciek terei ferences templom.

A legnagyobb hírnévre az árvíz alatti erőfeszítéseiért Wesselényi tett szert, de sokan mások is helytálltak. Ezért nyert pesti díszpolgári címet peldául Landerer Lajos nyomdász.

A pusztítás

Az árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén a Bródy Sándor utcában

A Duna március 15-ei tetőzéskor a mai Nagykörút mentén volt a legmagasabb a víz, ugyanis itt húzódott a Dunának egy, a többi városrésznél alacsonyabban fekvő, kiszáradt ága. A Józsefváros, a Ferencváros és a Terézváros alacsonyabb területeit két méternyi víz borította; a legnagyobb vízmélységet, 2,6 métert, a Ferencvárosban mérték.

Korabeli adatok tanúsága szerint az áradás összesen 2281 házat pusztított el a pesti oldalon, 827-et súlyosan megrongált és 1146 maradt meg épségben. A budai oldalon a kár jóval kisebb mértékű volt, ugyanis a házak túlnyomó rész magaslatra épült, így a víz nem érte el azokat. Budán összesen 204 ház omlott össze, 262 rongáldódott meg súlyosan, valamint 2023 maradt épen. Körülbelül 50-60 ezer ember vált hajléktalanná, többségükben pesti lakosok, 22 ezren pedig mindenüket elveszítették.

A kereskedőknek a március 19-ei József napi vásárra felhalmozott árukészlete tönkrement, ez súlyos veszteséget jelentett számukra.

A Duna magyarországi szakaszán összesen 10 ezer ház semmisült meg, körülbelül 4 ezer megsérült. Becslések szerint a kár 14 és 70 millió forint között lehetett. A 153 halálos áldozatból 151 pesti volt.