Munkatársainkkal terepi munkanapot tartottunk a hét első felében.

A Turjánvidékre tett látogatásunk elemeként a Rákosivipera-védelmi központot is érintettük.
A kiskunsági tanyavilág mélyén, akácosokkal és pipacsokkal ékes szántókkal kísért poros földutakon haladva jutottunk egyre közelebb az ország egyik legkülönösebb intézményéhez. A többitől szinte csak jó állapotával elütő tanyasi házcsoport kapuján kis tábla figyelmezteti az arra járót: „vigyázat mérgeskígyók”. 

Házigazdánk, Péchy Tamás, magas, ősz szakállú kutató, minden szavával elhivatottságot sugároz. Egy tetővel fedett „szabadtéri tanterembe” vezet bennünket, ahol mindent elmond nekünk, amit a rákosi viperáról tudni érdemes. Feltételezhető, hogy nála többet senki nem tud erről a fajról a világon… Magyarország legritkább hüllőfaja régen sem volt gyakori. Bécs mellett volt a legnyugatibb lelőhelye – mára ez megszűnt – míg a legkeletibb Kolozsvárnál. Jelenleg Magyarországon él belőle a legtöbb – pár száz egyed, elsősorban a száraz és nedvesebb gyepfoltok mozaikjaként fennmaradt élőhelyeken. Mint a világon számtalan ritka faj esetében, itt is az élőhelyének megszűnése juttathatja el a fajt a végső kihalás szélére. Nem kétséges, hogy a rákosi viperára ez a sors várt.

A Rákosivipera-védelmi központban, amelyet a világ minden tájáról felkeresnek, kidolgozták azokat a módszereket, amelyek segítik az életképes utódok világra jöttét. A viperák egyébként a legtöbb kígyótól eltérően nem tojást raknak, hanem elevenszülők. Az utódokról komoly nyilvántartást vezetnek, amelyhez „arcképes azonosító” is tartozik. Bármilyen meglepő – a kígyók egyedileg felismerhetők a pikkelyeik mintázatáról. 

A megszülető kis kígyókat aztán ki lehet engedni a számukra megfelelő élőhelyen. Jelenleg 700 példányt tartanak a központban, míg szabadon 500 egyed él.

Ahogyan lassan elállt az előadás során megeredt eső, megnézzük a szabadban tartott kígyókat. Házigazdánk hosszú védőkesztyűvel emeli fel a hüllőt, amely mind harciasságban, mind mérgének erejében alulmarad számos rokonától, de azért óvatosnak kell lenni vele. Különös érzés egy viperát közelről szemlélni így is. Olyan ellenállhatatlan, hogy kis csoportunk több száz képet készít a bemutatót barátságtalanul tűrő nőstényről.

A telelő csövekkel ellátott keltető házak között elveszve hosszan beszélgetünk még a programról, a mentőközpontok jelentőségéről. A rákosi vipera első ránézésre is karizmatikus tagja a hazai élővilágnak. Elvesztése nagy veszteség lenne. Szerencsére úgy látszik, ez a faj mégis megmenekült itt, a sűrűn lakott Kárpát-medence kellős közepén. További információ a rákosi viperákról itt.

Gálhidy László