Az óceán több szempontból is különleges élőhely. Az első és legjelentősebb körülmény: a nyílt vízen nincs hova bújni, emiatt védekezésre-támadásra egyaránt a legjobb stratégia: láthatatlanná válni. A másik lényeges körülmény, hogy a nagy vízben lefelé fokozatosan elenyészik a Nap fénye.

Először a fényspektrum vörös része, majd a sárga és a zöld tartomány, végül a kék fény nyelődik el. Kétszáz méter mélyen már mintha örök alkony vonná félhomályba az óceánt, 600 méteres mélységben már a kék fény is elhalványul. Ez annyit jelent, hogy az óceán víztömegének legnagyobb részében éjjel-nappal tökéletes sötétség honol.

Ilyen viszonyok között a fény különösen hasznos lehet – akár fegyverként, akár álcázásul. Ameddig még lehatol a fény, az óceán felső vízrétegeiben minden élőlényt veszély fenyeget, ha nem sikerül valamiképpen láthatatlanná válnia. Hogy fogalmunk legyen erről a közegről, képzeljük el: a Csendes-óceán közepén búvárkodunk. Nézzünk csak körbe! A víz felső tartományában, ahol tenger és égbolt találkozik, minden ezüstös fényben csillámlik. Alattunk a víz már sötétkékre vált. Körülöttünk palackzöld félhomály uralkodik. És bár nem láthatjuk, 3000 méteres mélységben vagy még lejjebb ott húzódik a tengerfenék. Mármost e viszonyok között állandó veszélyben vagyunk: az alattunk elúszó, prédára éhes ragadozó rögtön észreveszi az ezüstösen csillogó vízfelszín háttere előtt kirajzolódó sötét sziluettünket.

Annak érdekében tehát, hogy észrevétlen maradjon, sok óceáni lény, kerüli a fény járta felső zónát, inkább csak éjjel merészkedik a felszín közelébe. Más tengerlakók azt ötlötték ki, hogy átlátszóak lesznek. Aki búvárkodott már tengerben, az észrevehette, hogy tömérdek odalent az átltetsző lény, és hogy sok hal ezüstös oldalával visszaveri a fényt, így be tud olvadni a vízfelszín ragyogó hátterébe, eltünteti önnön sziluettjét. Egyesek, például egy garnélarák, az Eusergestes similis, valamint több hal és lábasfejű hasonló elv szerint álcázza magát, csak éppen fénnyel: kivilágítja a hasoldalát, így nem látszik a felső vízréteg fénylő háttere előtt. A fényálca ráadásul tetszés szerint ki-, illetve bekapcsolható, sőt még fényerőszabályozója is van. Az Eusergestes similis aszerint változtatja kibocsátott fénye erősségét, hogy mennyire sötét, illetve világos körülötte a víz. Ha egy átvonuló felhő rövid időre elfedi a Napot, a garnéla is rögtön gyengíti, tompítja a maga keltette fényt.

Jó, jó – de ha a cél a láthatatlanság, akkor miért fénylik föl oly sok tengerlakó, például a bordásmedúza és a páncélos ostoros, amikor érzi, hogy valami fölkavarja körülötte a vizet? A fénylényekről mégtöbb érdekesség olvasható a National Geographic magazin márciusi számában.