Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti. De azért valahogy mégse ugyanaz.

Olyan különbség van köztük, mint – hogy is magyarázzam csak ezt –, mint amikor az ember azt mondja: állam, meg azt mondja: haza.

A hazáért élek és halok, az államnak adót fizetek.

És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen mégis rengeteg emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkiről nem hallottam, aki lelkes örömmel fizetett volna adót.

Hát, így vagyunk valahogy az anyával meg a szülővel is.

A szülő hivatalos kifejezés – az anya magánjellegű.

A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet – az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyengédség a világon. Az anya meg a szülő is ember.

De ennek az egy embernek egész más tulajdonságai nyilvánulnak meg a szülőben, mint az anyában.

Aki a harmadik szobából, csukott ajtókon át is meghallja, hogy a hathetes kislánya sír, az az anya.

Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kis jó langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankámat – az is az anya.

Aki be is rohan hozzá, kibontja, megnézi, vízteleníti, de soron kívül egyetlen korty anyanektárt se juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez – az már a szülő.

Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak – az az anya. De aki csukamájolajat ad neki, hogy mennél hamarabb jöjjön ki mennél több foga – az már megint a szülő.

Általában: aki képes arra, hogy a saját, önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan csúszós, ízetlen és mégis elbírhatatlan ízű kotyvalékot – az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet.

Aki azonban ugyanakkor képes arra, hogy azt mondja: gyönyörű, jaj de jó, jaj, de finom, és hősies elszántsággal a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is kóstolja azt a veszekedett csukamájolajat – az nem a szülő, kérem. Az már megint az anya.

Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke már olyan nagy kisfiú, hogy az idén már az első osztályba iratkozik – az a szülő. De az, ki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri el a gyereket abba a tiszteletreméltó épületbe, és amikor először engedi be a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, mintha a fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlánbarlangba – az már megint az anya.

Aki nappal megbünteti a gyereket, mert elszaggatta a nadrágját – az a szülő. De aki a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg – az az anya.

Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz? – az a szülő. De aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek, mennyi rengeteget kell tanulni – az már megint az anya.

Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi – az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi már a szépet annak vagy annak a kislánynak – az még mindig a szülő.

De aki ugyanakkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle elszakítani lelkétől keletkezett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét, azt a kacér, kis szőke démonnövedéket megpofozni – az már megint az anya.

És mégis: az anyából lesz a jó anyós, a szülőből a rossz. Amely anyósi állapot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első unoka.

És akkor valami egész váratlan és meglepő dolog fog történni. Eltűnik a szülő, eltűnik az anya.

Vagy mondjuk inkább: a kettő összeolvad, és nagymama lesz belőle.

De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel.

A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzónak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel.

Mintha soha nem lett volna szülő, és soha nem lett volna anya.

Mintha így született volna, ötvenegynéhány esztendős korában, egyenesen nagymamának.