MESE  A  FÁKRÓL

A világ végétől egy verébugrásnyira volt a mező, ahol a virágok és füvek a levegőben röpködtek, mint a lepkék, a fák pedig úgy sétálgattak, mint errefelé az emberek.

Néha a szél is ellátogatott a mezőre, a felhők leszálltak a fák közé, s a csillagokról, nyárról és tavaszról s hasonló bölcs dolgokról beszélgettek egymással.

Így éltek a világ végén akkor a növények, s azt hitték, az egész világ ebből az egyetlen mezőből áll. Éppen ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor váratlanul odatoppant egy nagyon-nagyon öreg Szél, s fáradtan, lihegve leült a földre.

– Hű, de elfáradtam – mondta –, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem!

– Hát honnan jöttél, Szél apó? – kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival.

– Az emberek országából – felelte a Szél.

De a fák mit sem tudtak az emberekről, s a virágok és füvek sem, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába:

– Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük.

– Ezt az országot fölkeressük! – kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták:

– Elmegyünk oda! Elmegyünk oda!

S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok.

Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet.

– Milyen különös lepkék! – kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva.

– Milyen furcsa, zöld madarak! – mutogattak a röpködő, zöld füvek felé.

De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek.

Azóta állnak egy helyben a földön.

Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.

A NÉGY  VÁNDOR

A világ végétől kilenc lépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.

A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett. Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, min t az ösvény, a hegy s a patak; akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.

Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.

Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett.

Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó? A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza.

Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:

- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú helyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepéig nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.

Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár.

Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza:

- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."

"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen patakon. Amikor visszatért, így szólt:

- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.

A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hírül vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.

Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.