Elmult e világból, miután hat évtizeden át temérdeket alkotott rajzónjával és ecsetjével. Elmúlt idegenben, Oroszországban, s csak hírének sugarait küldte haza, mint a naprendszertől elszakadt s az űr végtelenjéből visszafénylő csillag. S csak az elmúlás hozta őt vissza a magyar földbe, amelyből kisarjadt, amelynek levegőjében felnövekedve, tüneményes pályájára indult.

Most már ismét egészen a miénk, magyaroké, a magyar művészeté: a halál összeforrasztotta a kapcsokat, amelyeket széjjelszakított az élet. Ha egyéniségének, művészetének nincs is közöttünk folytatása, ha művészeti életünkben szellemi hagyománya, s örököse vagy iránya, mely folytatódnék, nincs is: beállítjuk őt a magyar szellem világ társtalan, előd s utód nélkül, való nagyjai közé, a maga elszigetelt kiválóságában, mint jelét a magyar faj rendkívüli képességeinek s egyik fokjelzőjét annak a magasságnak, amelyet ez a faj elérni képes.

Egyelőre ennyi a feladat szemben Zichy Mihály egyéniségével.

Jelentőségének, élete munkája értékének, lelki világának teljes megrajzolására nem jött még el sem az idő, sem a lehetőség. Hisz az alak, amint beleáll művészetünk gyéren lakott panteonjába, még nem is ad kész képet.

Látjuk köntösét, a külső díszt, a drapériát, amellyel idegen dicsőség és hazai büszkeség szélesbítette meg körvonalait, de nehezen állapíthatjuk igazi idomait, a lelket, mely ebben a jelentős alakban élt s amely hivatva van a halhatatlanságra. Hisz jórészben alig ismerjük azt az életfolyamatot is, amelynek terméke a Zichy Mihály művészete minden alkotásaival egyetemben s amelyben a legellentétesebb eszmék, hatások és események szövődnek össze sajátságos egyvelegbe. Mivel pedig megoldatlan ellentétek hosszú sorozatából áll össze Zichy Mihály egész élete, ellentétekben mutatkozik egész egyénisége és művészete is, ellentétekben, amelyek néha olyan élesek, hogy egymást szinte kizárók-nak tetszenek s amelyeknek egymás mellett valóságába elfogadható magyarázatot csak az egész Zichy Mihály megismerése és feltárása adhat. Aki azt hiszi, hogy Zichy Mihály szellemvilágát megismeri száz meg száz rajzának, festményének látásából, felszínesen ítél és csalódik.

Valahányan csak megközelíteni próbálták ezt a kivételes képességű embert a maga igaz mivoltában (és erre a feladatra nem sokan vállalkoztak), mind a rejtélyek egész sorozatával kerültek szembe, amelyeknek megoldása szinte lehetetlenségnek tetszett a művész életében, s egyelőre az még most, közvetlenül a halála, után is.

ZICHY MIHÁLY HALÁLÁRA
SZÉKELY BERTALAN RAJZA

E hasábokon, mindjárt a "Művészet" megalapítása után (I. évfolyam 4. szám) nagyobb tanulmány keretében próbáltam megragadni Zichy Mihály művészi egyéniségét, tehát azt az ellentétsorozatot, amellyel ez a sokoldalú egyéniség a vizsgáló szem előtt megmutatkozik.

"Akármelyik oldalról is közelítjük meg, akár az embert, akár a művészt, szinte áthidalhatatlan paradoxon támad elénk, rejtély, amelyet csak elemezni tudunk, megoldani nem. Munkásságának ritka gazdagságában és sokféleségében mindvégig bizony ős egyformaság vonul végig. Eklektikus, aki minden irányzatnak tetsző és neki alkalmas elemeit felhasználja s mégis mindannyit egyazon modorra fordítja.

Éppen így van az eszmékkel is, amelyekből ezernyi forr lelkében, de megábrázoltatván, szinte egyazon formaskálát adja mindig. Magyar lélek, magyar hajlandóság, amely idegen földön, idegen mesterek keze alatt nő fel és fejlődik, idegen földön munkálkodik és rólunk alkotva és hozzánk szólva is, gyakran idegen impressziókat ad.

Idegenben él és hazafiúi lángolást formál rajzba patétikus allegóriával, gyökeres magyar ember és mégis kozmopolita témák ragadják őt a legnagyobb alkotásokra. Filozóf és humanista, az eszméket portálja a legnagyobb, szinte akaratos szeretettel, és mégis legjobbat akkor alkot, amikor a génre kisebbszerű témáit dolgozza fel. Lélekben a nagy eszmék kedvelője, a világmozgató jelszavak embere, de ezeket festői pointekre aprózza el.

Eszmevilágának szabása ellentétes a művészi modorával, amely realisztikus külsőségeket kedvelő. Egybefoglalni a formabeli sokféleséget alig tudja, de az egységeset is felbontja sok apróra. Egyszer fantasztikus a gondolatban és kisszerűEn realisztikus, aprólékos a kivitelben. Másszor a gondolata semmis, köznapi, és a kivitele fantasztikus. Materializál minden témát, még a legeszmeibbet is, anélkül, hogy Igazán a képlátás formai kívánalmai szerint alkotná meg. Csupa paradoxon ember. Ellentétben van a hazájával, amely mellőzte őt; magyar érzése által ellentétben az idegen földdel, amely befogadta, szabad lelke az állásával, hajlandósága, fantáziája a feladatokkal, amelyekre állása kényszeríti. "

A MENTŐCSOLNAK 1846
ZICHY MIHÁLY OLAJFESTMÉNYE

Valóban ez Zichy Mihálynak, az embernek és művésznek képe a gondolkodó ember szemében. Sajátos, gazdag, de egység nélküli s nehezen összefoglalható kép, amelyhez pszichológiai vezérfonalat sehol sem találunk, csak magában az ember rendkívüliségében. Olyan egyéniség ő, akinek számára nincs mértékünk, aki másmihez nem fogható, aki minden irányban maga adja meg a maga mértékét.

Hisz a felbukkanása is rendkívüli volt: olyan időben támadt, amikor Magyarországon művészetről a szó komoly és nemes értelmében beszélni alig lehetett. Előfutárja nem volt, mint például az irodalom nagyjainak. A zalai Zichy-család fiatal sarja, aki 1827 október 21-én született a zalai kastélyban, egészen magában álló jelenség volt a negyvenes években rendkívüli és kiművelt festői képességeivel. Kivált abban a korban, amikor a közfelfogás is lenézte a "pingálást" s amikor nem is igen volt számbajövő jelentősebb művész az országban.

Maga Marastoni Jacopo, akinek rajzolóiskolájában először tanult Zichy Mihály, minden dicsérő nyilatkozata mellett sem gondolt arra, hogy előkelő tanítványa ifjonti korban magára vonja Bécs kényes művészi köreinek figyelmét s elkerül udvari festőnek Oroszországba, a cárok udvarába. Pedig Zichy tüneményszerűen indult pályájára.

Feltűnt, mint valami üstökös, a negyvenes évek közepén első három olajfestményével Waldmüller bécsi festőtanár iskolájának kiállításán. Egy darabig sokat beszéltek róla Bécsben és Budapesten, aztán eltűnt és vagy két évtizedig hír nélkül, szinte elrejtve élt Oroszországban. Nyugodt és biztos volt ott pályája néhány évig, amíg rajzmester volt az egyik nagyhercegi udvarnál, aztán következett a bukás, a gond, a napszámosmunka, a retusőr-kenyér; majd ismét fölment az üstökös: Theophile Gautier, az európai hírű író és műkritikus oroszországi útjában megismeri, fölfedezi őt és megírja róla nagy föltűnést keltő cikkeit, amelyek elsőkül szerzik meg Zichy számára a méltó nagy pozíciót és művészi hírnevet.

A PUSZTÍTÁS GÉNIUSZÁNAK DIADALA
ZICHY MIHÁLY OLAJFESTMÉNYE

Azt a második feltűnést természetesen új változás követte. Vándorlás Európában s vonzódás az európai művészeti naprendszer középpontjába, Parisba. Ott élt Zichy Mihály vagy fél évtizedig és fényéből ott a sok világraszóló művészhíresség között sem veszített. Sőt tán még nevesebbé lett, mint a világtól elzárt Oroszországban.

Így fényben meggyarapodva tért vissza hazájába, de honát nem találta meg benne. Csakhamar, néhány évi elszakadás után, visszatért orosz földre a cárok szolgálatába, ahol meg is maradt mindhaláláig.

Magyar földön, gyermekkorát kivéve, alig néhány évet töltött el nyolc évtizedes életéből ; magyar művészekkel kapcsolatba csak rövid ideig és futólag jutott, bár ismerte mind-megannyiuknak munkálkodását és érdeklődött is irántuk. Művészetünk nagyjaival való érintkezéséről maradt egy pár dokumentum s egy részüket a következő cikkben nyilvánosságra is bocsátom. Hatása művészeti életünkre azonban nem volt, a távolság és művészetének természete folytán nem is lehetett.

Mert ez a művészet eklektikus volt a szó szoros értelmében. Bécsben az ideálreál festőmodort sajátította el Waldmüller iskolájában; orosz földön érintkezésbe került az erősen fellendülő és sajátos orosz festőművészettel, amelynek rá való hatását mindaddig nem határozhatjuk meg, amíg az orosz művészekkel való kapcsolatát meg nem ismerjük. Parisban belekerült a legkülönbözőbb művészeti irányok forgatagába s hatásuk alatt új, nagy feladatokra merészkedik ecsetje. De mindé hatások és kísérletek külön-külön, igazi egybeolvadás nélkül maradtak művészi egyéniségében, mely csak őszülő fejjel tért vissza teljesen a maga igazi birodalmába: a grafika világába.

ÖREG ASSZONY 1845
ZICHY MIHÁLY OLAJFESTMÉNYE

Zichy Mihályban uralkodó volt a rajzolás adománya, mely mellett színérzéke árnyékba jutott. A szín erejével, árnyalataival, hatásaival nem tudott igazán bánni, s összes festett alkotásai valamelyes szervezetlenséget mutatnak: a szín nem nőtt össze a formával, hanem annak gyakran ellentmondó maradt. Hogy miféle fogyatkozás ez, arra magyarázó hasonlatot ad a zeneszerző, a kinek hangszerelésén megérzik a zongora, mely mellett művét megkomponálta.

A sokszínűség idegen világ volt a számára, benne az egységet, a harmóniát nem bírta megtalálni, s igazi elemében csak ott érezte maiját, ahol a foltok csupán a fény és árnyék szerint válnak el, tehát az egyszínű festésben és ami vele egyazonos, a rajzban.

Egész élete harc volt, hogy képességének ezt a korlátját áttörje, s művészi pályájának három szaka egy-egy állomása ennek a küzdelemnek. Elsőben a Waldmüller ideálreál festőmodorához simult, amely realisztikus allure-je segítségével akart szembeszállani az úgynevezett bécsi akadémikus festészettel. És ebből az iskolából egész életén át megmaradt művészetében valamelyes realisztikus, aprólékos vonás. Hiába került élete második szakában a francia művészeti irányok befolyása alá.

Egyéni hajlandósága a programmfestes, a gondolatábrázolás felé vonzotta, amely feláldozza a festői látást és elrendezést a gondolati tartalomnak. Egész párisi tartózkodása alatt a szó szoros értelemben való festő akart lenni, kolorista, de minden nagy festett alkotásai is csak sikertelen kísérlet volt ebben az irányban.

Végezetül, életének harmadik szakában, amely körülbelül a nyolcvanas években kezdődik, Zichy Mihály tudatára ébred nagy tehetsége határainak, s attól fogva alig nyúl ecsethez, csak a grafikára szorítkozik, kréta, tus és rajzón az alkotó szerszámai. Ezekkel teremti meg illusztrációit a költészet nagy alkotásaihoz, ezekkel formálja képbe cári krónikáinak jórészét, valamint csak szűkebb körben ismert szellemes erotikus rajzait, amelyekben a formával való bánásnak rendkívüli készsége mutatkozik meg.

Olyan korban, amikora színproblémák uralkodók a festőművészetben, Zichynek tisztán grafikus talentuma természetesen elszigetelődött, hatást a művészetre nem gyakorolhatott, követőkre nein találhatott. Innen magában állása, elszigeteltsége nemcsak a magyar művészetben, de akár az oroszban is, ahol pedig közvetetlen hatása révén inkább csinálhatott volna iskolát. Oka ennek részben Zichy sajátos és erősen egyéni grafikus modora is, amely minden egységes képies kompozíció nélkül való volt s csak az egyes alakok külön-külön való elegáns rajzára vetette a súlyt.

Ezek a jól, virtuozitással megrajzolt egyes alakok formális kapcsolatba ritkán jutnak nála, az alakok sokaságát, a tömegeket nagy festői masszákba ritkán foglalja, hanem valamelyes naturalisz-tikus szervezetlenséggel vagy szinpadiassággal sorolja egymáshoz. Ez Zichy művészetének leggyengébb oldala, amelyért csak az egyes alakok jellemzetes felfogása, elegáns, határozott és minden aprólékossága mellett is könnyed rajza kárpótol.

Ez a kiválósága és az eszmevilág, amely lelkében élt, amelyet műveiben apostolkodva, erős pathoszszal kifejezett, általános emberi rajongása és lelkes magyarsága adják meg alakjának rajzát a művészettörténelem számára, ahol őt, mint a szellemi harcosok semmiféle rendjébe nem sorolható, romantikus életű és szeszélyes művészetű embert, részben bölcselő, részben agitátor, részben formaművészt, egészen kivételes hely, egészen kivételes szempontok szerint való megítélés illet meg.

LÁNDOR TIVADAR