Először csak az anyja vette észre, lehetetlen volt észre nem venni. A lány ezüstretikült hozott haza, tüntetve ledobta az ebédlőasztal plüssterítőjére, a nagy égési folt és az aranyszálakkal áthímzett posztórózsa közé, mintha minél hamarább túl akart volna esni a dolgon. Vagy kérdeznek, és ő mindent őszintén és kegyetlenül megmagyaráz, vagy pedig hallgatólagosan tudomásul veszik.

Az anyja sápadtan állt az asztal előtt, idegenül nézte: már mozgott a szája, aztán mégsem szólt: továbbment, rakosgatott a zongorán, és hátat fordítva kérdezett tőle valami közönyöset. Mikor visszafordult, a lány szemrebbenés nélkül állta a tekintetét.

Harmadnap új cipőben jött haza, ötödik nap üzent, hogy dolga van az irodában, csak tíz óra után szabadul. Az apja morgott, az asszony félénken csöndesítette. Két hét alatt jóformán kicserélődött a toalettje, és az anyja még mindig nem kérdezett semmit: igaz, hogy egyébként is alig beszéltek az utolsó napokban.

Az asszony csak abban reménykedett, hogy a férje nem veszi észre. Fogalma sincs a női ruháról, az egyik olyan neki, mint a másik. Különben is, az öreg most nem ember: decemberben szélnek eresztik a hivatal felét A szenior főnök hat hete meghalt, és a fiatalnak semmi kötelezettsége a huszonnyolc éve gürcölő segédkönyvelővel. Az öreg főnök temetése óta nem alusznak,, éhhalált, szegényházat, utcasarki koldulást vizionálnak, s az asszony duplán boldogtalan, mióta tehetetlenül nézi, hogy a lány gardrobja napról napra miként gazdagodik - de voltaképpen még mindig nem hisz semmiféle jóvátehetetlenben. Minden éjjel elhatározza, hogy közbe lép, mielőtt nem késő, de ha sor kerül rá, nem tudja elkezdeni - fél a lánytól, aki van olyan arcátlan, hogy kimondja: minden megtörtént, fojtsák meg, ha jólesik!

Végül igyekszik elhitetni magával, hogy nem történt semmi. A lány sokkal okosabb, sokkal számítóbb. Lehet, hogy van valakije, és ugratja, kihasználja, de a végső esetben...nem, sokkal rafináltabb, hidegebb, semhogy...És sokkal inkább fél az apjától, aki kegyetlen tud lenni, ha ilyesmiről van szó.

Amikor három hónapja megtudta, hogy a lány a főpénztárossal kettesben ment színházba - azt hazudta, hogy egy barátnője is velük megy - majd összetörte, ő könyörögte ki a kezéből. De most az öreg is bágyadtabb. A lány már negyedszer marad ki vacsora után, az öreg morog kicsit, s a végén szinte örül, hogy az anyja elfogadható magyarázatot rág a szájába: karácsony előtt vannak, sok a dolog. Legfeljebb, ha üresfenyegetően azt mondja még, hogy holnap majd érdeklődik a lány irodájában. De az asszony tudja, hogy nem érdeklődik, sokkal inkább rázza a hideglelés: mi lesz elsején, maradhat-e az álló íróasztal mellett, vagy pedig jön a világ vége? Hiszen megkérdezhetné a főnöktől, egyenesen megmondhatná neki: kötelessége a családjával szemben, hogy tisztán lásson, előkészülhessen, esetleg valami más után nézhessen...De nem mer kérdezni, csak lesi a főnök tekintetét, amely hűvös és titokzatos, mint a sors.

Végül megkapaszkodik a feltevésben, hogy huszonnyolc évi tisztességét, szorgalmát, a cég iránt tanusított hűségét mégsem ereszthetik csak úgy szélnek.

Elsején kidobják.

Karácsony előtt a lány bundában jött haza. Az anyja úgy félt a prémtől, mint az eleven vadállattól. A férfi naphosszat nem volt otthon, állás után járt, s ha reménytelenül jött haza, hallgatott, gyáván és bűntudatosan, mint akit legyőztek. Valamikor haragosan dirigált és kritizált.

Felületesen, inkább hatalmi öröme élvezéséből szüntelenül nevelte a lányt, aki már régen nem figyelt oda, de legalább közönyös komolysággal végighallgatta. De mióta kitették, semmit sem kérdez, és semmihez sem szól hozzá. Már megszokták, hogy a lánynak minden este dolga akad házon kívül, s ha az asszony makacsul megmarad a magyarázat mellett, hogy a hivatalba túldolgoztatják: vállvonogatva sóhajt.

Februárban nem tudják kifizetni a házbért: a háziúr naponta tízszer felüzen, az asszony kétségbeesetten szaladgál évek óta elkallódott rokonaihoz: nincs, senkinek nincs!

Ötödikén délben a lány meghozza a házbért: az anyja irtózva dugja köténye zsebébe, és osonva, mint a tolvaj, mint a gyilkos, rohan a házgondnokhoz. Az öreg sejt valamit, mert a házmesterjárás megszűnik, és hosszú idő után az öregasszonyt hajnal felé elnyomja az álom. Valami közbejöhetett - gondolja az öreg, de nem mer kérdezni semmit. Naphosszat lót-fut a városban, mert úgy érzi, minél több kilométert gyalogol, annál inkább teljesíti kötelességét a családja iránt.

Február végén, egy este, középkorú elegáns urat talál az ebédlőlámpa alatt. Bemutatkozik, valami Küsztner, Bertalan, a textiles Küsztner fia. A sportkocsi a kapu alatt az övé. Ha nem haragszik meg érte, feljött, hogy bemutatkozzék: az irodából ismeri Lilit, cége összeköttetésben van velük. Néhányszor hazahozta a kocsiján, de úgy érzi, illendőbb, hogy a család is...Ó, kérem, nagyon kedves - mondja az asszony. Az öreg kényszeredetten bólogat. Aztán Küsztner a pokoli viszonyokról lamentál, erről már az öreg is tud beszélni, hosszan és szürkén, hogy Küsztner már unatkozik, s az öregasszony szégyenkezve közbevág, és valamilyen ürüggyel kihívja a szobából.

Küsztner ezentúl gyakran feljár. Később már egyenesen bevonulnak az udvari szobába, ahol a lány alszik: vedlett gyerekszoba. Az apa már csak akkor találkozik Küsztnerrel, ha tizenegy óra tájban, elmenőben keresztülmegy az ebédlőn, ahol a nagy asztal körül csüggedten ülnek ketten a mamával.

- Mondd, mama, miből élünk mink?

Az asszony zavartan, hápogva próbálja megmagyarázni:

- Hát, elsősorban, a Lili hoz haza százhuszat, és a különórák...És aztán spórolunk, öregem...minden krajcárra vigyáz az ember.

Az öreg el akarja hinni a magyarázatot, mert különben...mert mit kellene tennie, ha nem hinné el?

Így élnek, egyenletesen, tisztes polgári szükségben. Küsztner gyakran feljár, és ilyenkor bevonulnak a lánnyal az udvariba. Ha nem jön fel, a lány későn érkezik, olyan későn, hogy nem győzik kivárni. Különben is jobb aludni, jobb nem hallani, amikor csörren az előszobakulcs. Ha ébren vannak, akkor is alvónak, halottnak tettetik magukat.

Már május van, s az öreg még mindig lázasan rohan a lépcsőkön fel-alá, apróhírdetések és állásközvetítő irodák kimérái után. Egy szivacskereskedő könyvelőt keres, jelentkezés fél nyolc és fél kilenc között. Korán kel, hatkor, összeszedte okmányait, és már indul is, sorba állni a folyosón: hátha éppen ma? Lábujjhegyen lopódzik ki a szobából, hogy fel ne keltse az öregasszonyt, aki megint hajnalig nyöszörgött, és álmában sírt. Az előszoba homályában nyúl a nyeszlett überciher után. Hirtelen megrettenve kiált fel:

- Ki jár itt?

- Ne tessék megijedni, én vagyok, a Küsztner! - hangzik a zavart felelet.

Most...most mit csináljon? Ez az ember most megy el a lányától - ezt tudomásul kell vennie, hacsak...hacsak nem ad valami magyarázatot, ami legalább valószínű, amivel megelégedhet, anélkül hogy most mindjárt el ne kelljen kapnia a torkát.

Szédülten várja, mit fog mondani a fiú.

- Ilyen korán? - kérdi tompán.

- Igen...- hebegte Küsztner. - Megbeszéltük, hogy szellőzünk egyet a kocsin...Megbeszéltük, hogy felébresztem Lilit...

- De a hivatal? - kérdi fürkészve, mert lelkiismeretes, mert nem engedi, hogy csak úgy, az első kifogással leszereljék.

- Tízre benn lesz, csak autózunk egyet Gödöllő felé...

Na, hiszen ez hihető...Lehetséges. Nahát, akkor isten velük, jó mulatást.

De ha a szivacskereskedő felvenné könyvelőnek, ha estére ő hozna haza egy darab kenyeret...akkor..jönne az utolsó ítélet...