Levetette a Föld téli rossz gúnyáját,
most az égi pásztor terelgeti nyáját.
Rossz kedvű felhői a télért zokognak,
könnyeik a földre vízcseppként potyognak.
Sírjatok csak felhők, én bizony nem bánom,
végre sutba dobom megunt nagykabátom.
Kitárom a lelkem, szép tavaszra várva,
végre szabad leszek, nem leszek bezárva.
Végre repülhetek zúgó szelek szárnyán,
nem borongok tovább téli napok árnyán.
Kitárom lelkemet, hagyom megújulni,
vele komor kedvem biztos el fog múlni.
Arcomon a mosoly bimbódzik, virágzik,
napsugara fénylik, derű-cseppben ázik.
Kinyílik a tavasz ezer kis virága,
új rügyeket növeszt szép fám minden ága.
Lám még a szívem is jókedvűbben dobban,
éled a természet, s nem marad titokban,
hiszen kismadarak viszik szerte hírét,
dalukkal a remény magvát terítik szét.
A fű kíváncsian bújik ki a földből,
eddig csak álmodott puha, selymes zöldről,
most majd megalkotja, összefogva, szépen,
ahogy széjjel terül a tavaszi réten.
De jó, hogy világunk képes megújulni,
hogy a sötétség már lassan el fog múlni,
s megtelik a lelkünk vággyal, szeretettel,
kikelet szavára felébred az ember.
Fúj a tavaszi szél, a felhők repülnek,
hideg, téli napok emlékbe merülnek.
Egyre erősebben ragyog ránk szép Napunk,
sugarától reményt, fénylő hitet kapunk.
Kommentáld!