Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor - mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.
A ház előtt fenséges óriásként emeli
Égbe lombját a két cseresznyefa,
Mályvabokor őrködik az ajtó előtt,
Akácvirágtól balzsamos az éjszaka.
Szőlőlugas bujtatja a kis szoba-konyhát
Mesebeli, nagymamás házikó.
A plafonon gerendák nyújtóznak vaskosan,
Rajzuk ábrándozásra csábító.
A sparheltben friss tűz lobog,
A vasplatnin gyúrt tészta sül,
Magam gyúrtam, nyújtottam!
Mama biztatott: Látod? Sikerül!
Mama, miként mindig, kendőben, és kötényben.
Ruháján kelt tészták, fánkok illata,
Hosszú haját, csak estelente láttam, mikor
Ovi után a kapuban várt haza.
S jöttem copfosan, és illedelmesen,
Az eperfa-lombú, kedves fasoron,
A Roth-sarkon ott állt a benzinkutas,
Ki átvezetett a forgalmas úton.
A másik sarkon a cukrászda állt,
Ízes, egygombócos fagyik birodalma,
És ott térdepelt a kocsma is, a hangos,
Borozós bácsik cseppnyi nyugodalma.
A járda fölé zöld lombok hajoltak,
Olyan volt az árnyékos eperfasor,
Mint titkos, mesebeli erdei ösvény,
Barátságos, biztató, komoly.
Hazaértem. A deszkakapu előtt
Karját ölelésre tárta nagymamám,
Arcomon csókja cuppant:
Csakhogy ideértél végre, Zsuzsikám!
Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor- mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím, itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.
Kommentáld!