Egyedül ültem le olvasni a parkban,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég jó okom.
Megbántott a világ,ezt vettem én zokon.
Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú,izgatott volt nagyon.
Kipirult s kifulladt a játék hevében;
Felhevülten így szólt:"Néni,ide nézzen!"
Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot.
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt színleltem hát,s bámultam máshova.
Nem ment el,sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta,s mondta kisvártatva:
"Az illata csodás,s bizony szép is nagyon.
Itt szedtem magának,tiszta szívvel adom."
Haldokló virág volt,mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban,el kell fogadnom
A fiú különben tán sosem hagy nyugton.
Nyúltam a növényért,hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta fel,a levegőbe.
Eladdig nem tűnt fel,ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát,mert hogy vak szegényke.
Hangom megremegett,szememben könny égett,
Megköszöntem neki,hogy talált ilyen szépet.
"Szívesen"-mondta,s vidáman elfutott.
Nem tudta,hogy bennem mily mély nyomott hagyott.
Eltűnődtem rajta,vajon mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek?
A vak gyermek szemével végre megértettem,
A világgal nincs baj,itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig,milyen szép az élet
Megfogadtam,hogy ezután élvezem a szépet.
A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében
Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.
Kommentáld!