Hallgatag a táj, és csak csendesen, az erdő zenél kedvemre,
Mikor gondolatokat kergetek rólad, szüntelen, a fejembe,
Merre suhan a sok szép ecset, és mit rejt a titkos vászon,
Van e rajtuk táj, és szíveknek, elrejtett titkolt egy álom?
Egy madár ül mellém a padra, és ő is a múltra gondol,
A nagy élet, mint mindig, most is egy furcsát kortyol,
S míg gondolatokkal, mondatokat idézek a mának,
Azon tűnődőm, hogy az egyedül lévő szívek, nem fáznak?
Szinek kék tengerén utazom, szüntelen egy álom,
Azt, hogy végre meg fesd, azt már nagyon várom,
Szinek kék tengerén, a művészet alkonya véges,
Nem mondható meg, mi az eredmény, de édes...
Maradt hát az emlék, és a madár is tovább reppen,
A végtelenség tengerében, ismételten csak elvesztem,
Még egyet járok, érted, és a színek sokasága véget,
A szél fúj, és hip-hop, engem meg elkerget az élet...
Fúj a szél, és menedék csak a nap kevés melege, előle,
Fázom, kívül-belül, nincs e történetnek semmi előnye,
Maradt hát a gondolat, és az ábránd egy-két képből,
A megoldás előttem, a tudattalanságból, és a félszből...
Szinek kék tengerén utazom, szüntelen egy álom,
Azt, hogy végre meg fesd, azt már nagyon várom,
Szinek kék tengerén, a művészet alkonya véges,
Nem mondható meg, mi az eredmény, de édes...
/számomra ismeretlen költő verse/
Kommentáld!