Messze földön, zajtalan falvakban
Ismerék a jó vén dalnokot,
Nem volt ott lány, nem volt ott ifjú, aki
Tőle egy-két szép dalt nem tudott.

Meg-megjött ő mint vándor madárka,
S eltűnt, merre, senki sem tudá.
Ámde dalját a figyelmes visszhang
Még soká, soká visszhangozá. -

Ünnep volt ott, ahová belépe;
Vidám gyermekek vevék körűl,
Hátrább ifjak s lánykák elmerülve
Hallgaták őt ernyedetlenűl.

Nyitva állt előtte minden viskó,
S büszke volt az, melyben megpihent,
Szívből jött szó és egy serleg jó bor
Vidítván fel a dalnok kebelt.

Nem mert pénzt kinálni néki senki,
Jól tudá, hogy néki fájna az,
A dal szivének volt szent virága,
S pénzért nem virúl fel a tavasz.

Igy járt, így danolt az agg sokáig,
Fürtje ősz volt, arca bánatos,
Ámde dalja, bűvösen merengő,
Ifju, megható volt és zajos.

Lassan gyúlt ki, mint a lámpafénye,
Félve, mint sas, mely szárnyat próbál,
S mindég jobban terjedt, mint a tűzvész,
Feljebb tört, mint sas, mely naphoz száll.

S szűk lett a lant éneke hevének,
Szétárjadt a hallgatók között,
Minden arc kigyúlt, mély hallgatás lőn,
Mintha Isten zeng felhők felett.

Énekelt ő nagyszerű napokról,
Fényesekről, mint tündér rege,
Aki hallá, vért látott omolni,
S fentebb járt az ifjú kebele.

Énekelt ő elnyomott hazáról,
Búsabbról mint koldús útfelén,
Aki hallá láncot vélt csörögni,
S könnyek ültek a leány szemén.

A lant elnémúlt, ő összeroskadt,
Arca bús lőn, mint a sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet volt s most ismét nyúgalom.

Csak midőn körülnéz, s látja mint ég
Ifjú arc és ifjú lángkebel,
Csak midőn körülnéz s lány szemében
Tiszta gyöngyűl részvétkönnyre lel,

Akkor fut végig egész valóján,
Mint vihardús barna fellegen
Szent villám, mely felragyog percekre,
És legott még barnábbá leszen.

*
Nemzedékek mentek ekközt sírba,
Férfiakká lőnek gyermekek,
És a szolgaság gyalázatának
Napjai végre beteltenek.

Lengő zászló buzdító árnyában
Összeérez, együtt tesz a nép,
S a pokollal és a zsarnoksággal
Harcot vívni elszántan kilép.

Cseng a kard, nyerít a mén és horkol,
Bőg az ágyú, zeng a trombita,
S mindezen túl a lelkes csapatnak
Égig harsog büszke harcdala.

Melyet hajdan vén dalnoktól hallott,
Mostan érti csak meg igazán,
És mely akkor álmait hímezte,
Tettet költ most a harc piacán.

Dúl a harc, s ki az, ki közepette
Égő arccal harci lantot ver?
A vén dalnok, s elhaló dalára
Győzelem rivalgása felel.

A harc megszünt és ő összeroskad,
Arca oly hideg, mint sírhalom,
Melyen az éj rémes órájában
Élet kelt s most ismét nyúgalom.

Csak midőn felnéz és lát győzelmet,
Hallja dalját, érez könnyeket,
Mint kigyúló meteor mosolyg még,
Hálát suttog és keres eget.