Alszik a hóban a hegy, a völgy,
hallgat az erdő, hallgat a föld.
Mikor legutóbb jártam itt,
nyár nyitogatta pipacsait.
A nyár nyitogatta, temette az ősz,
és volt, aki vesztett, és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak nyoma sehol,
fekete csontváz a fa, a bokor,
s halotti csipke a díszük is,
az a törékeny, tündéri dísz,
mit rájuk aggat éjszaka
fehér kezével a zúzmara.
Alszik a hóban a hegy, a völgy,
hallgat az erdő, hallgat a föld.
Egyszerre mégis rezzen a táj:
hármat fütyül egy kis madár.
Háromszor hármat lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint éles fuvola.
Az a fuvolás a Nyitnikék!
Már kezdi is újra az énekét:
kék füttyre mindig „kvart” lefelé:
nem sok, de örülni ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék,
szívnek és tavasznak nyílni kék!
Nyitni, de - nyitni, de - nyitni kék!
Fütyülöm én is énekét.
Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék,
a telet bírni illenék!
Bírni és bízni illenék!
Fütyül és elszáll a Nyitnikék.
Nyitni kék! Fütyülök utána,
s nézek az eltűnő madárra.
Nyitni kék, fütyülöm, nyitni kék,
hinni és bízni kellenék,
mint az a fázó kis madár,
aki sírja, de bírja, ami fáj,
akinek tele rosszabb, mint az enyém,
és aki mégis csupa remény.
Nyitni kék, indulok, nyitni kék,
fog az én szívem is nyitni még.
Nyitni kék! Ébred a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol a néma föld.
Ő volt a szája, a Nyitnikék,
elmondta a holnap üzenetét:
a hitet, a vágyat fütyülte szét.
Kinyitotta a föld örök szívét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék, nyitni kék!
Nyisd ki, te, versem, az emberekét!
Kommentáld!