Örök tavaszban járnék, mikor a rügyek barna
Résén az új levél görbűl már szeliden
Mint enyhe nap verőjén ha kismacska pihen
S bársony talpából lágyan ferdűl ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...
Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vídám alkony, mely halk sipon dudolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék...
Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...
Olvasnék, eltünődve: mily finom, furcsa műszer
A költő tolla, mely amíg betűket rajzol
A néma vonalakból milyen tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...
S elfáradnék s nem kéne zsongító mérgű vegyszer
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik el egyszer...
S ocsúdva, messzinéznék a kék fátylú oromra:
Jön-e már kedvesem s mivel várjam s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?
Oh jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
De keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... bús aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanúlt agy újra hűs kétszerkettőt számol...
Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
Az álmokat, de lásd, oly jó ha még terem
Pár ábránd, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkúl drága erdőnk: ember, hit és remény...
Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körűl sok dermedt társa,
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat..
Kommentáld!