Arany János: AZ EGRI LEÁNY c.balladával köszönöm a bemutatót Zsuzsika.

Kassa mellett, egy fölvárban,
Tivornyázott a cseh rabló;
Ordas újbor a pohárban:
Hozzálátnak ketten-hárman.

Szólt az egyik: ez fölséges!
Szólt a másik: milyen édes!
Boldog ország, áldott ország,
Melynek földje ilyen bort ád!

Szóla Telef, zord vezérök:
“A keservét! hisz ez méreg!
Semmi tűz a rossz csigerben:
Lőre volna ez Egerben.

Egri püspök nagy pincéje
Drága borral teljes-teli:
Szegény csehet nem szíveli,
De a lengyelt vendégeli.

Lóra tehát, indulóra!
Fel, borinni, víg leventék:
A pap, a csap adja mindég,
Kevés neki annyi vendég.”

S mint a holló, mint a felhő,
Mint az árnyék, mint a szellő,
Oly sötéten, annyi zajjal,
A zsiványhad messze nyargal.

II

Egri leány ablakára
Rászállott egy kis madárka,
Kocogtatja, veregeti,
Esdekelve így szól neki:

“Nyiss ablakot, szép leányzó!
Hideg szél fú, esik a hó,
Fázom itt a házereszbe’:
Nyisd ki hamar és eressz be.”

“Nem eresztlek, ki sem nyitom,
Mert egyedül vagyok itthon;
El is ült már a jó madár,
Bagoly az, ki éjszaka jár.”

“Nem vagyok én csúnya bagoly,
Inkább tőrbe esett fogoly,
Szerelemnek hű madara:
Szeretődnek édes szava.”

“No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
Szegény madár! bebocsátlak;
Fázol ugy-e, reszketsz igen
Odaki, a nagy hidegen.

“No, ha az vagy, jőj be onnat:
Kinyitom az ablakomat,
Az ajtómat, ablakomat…
Melengető két karomat!”

III

Rozgonyi püspök palotája nyitva,
Négy sor ablakkal kivilágosítva:
Magyar ott a lengyelt szívesen látja,
Új ismerőse, régi jó barátja.

“Éljen Ulászló! Hunyadink is éljen!”
Rá zene zendül, ropog a dob mélyen,
Rá zene zendűl, kehely összecsendűl;
Magyar és lengyel deli táncra lendűl.

“Hej, ti vitézek, koszorúsdi táncban
Vér foly az utcán, foly a vér a házban!
Ég a város!… tüze messze lángol,
Négy szögeletjén ide is világol.”

– Hol az én kardom? – hol az én nyergem?
– Paripámra ki tud igazitni engem? –
Az enyém damasz volt – az enyém skárlát –
Besenyő lovamnak sose láttam párját.

“Hej! ma vitézek bottal az ebre!
Másszor ülünk már puha szép nyeregre!
Ki lovon, – ki gyalog, – ki, ha épen mászva…
Mert a veszély már itt van, a házba’.”

Csörren az ablak, bezuhant az ajtó,
Szép piros bortól iszamós a padló,
Szép piros vértől sikamós a padló:
Odabent a cseh, odabent a rabló!

IV

“Mi zuhog, hallod-e?” – “Szilaj szél zugása.”
“Mi dobog, hallod-e?” – “Kebled dobogása.”
“Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj, ne menj ki szentem:
Valami hidegség úgy borzogat engem!”

“Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal;
Gerlice szivedet ne rémitse a zaj:
Katonák az utcán, Lengyel László népe,
Simon püspök bora nem fér a fejébe.”

Kimene a legény, bár ne tette volna!
Szíve meleg vére kiömölt a hóra,
Szétfröccsent az útra, a küszöb kövére:
Egy csepp a leányzó fehér kebelére.

És mint a sebes tűz, az az egy csöpp éget;
Érez a lány szíve csoda melegséget:
Szeretője keblét amely átalverte,
A vasat, a vasat kézből kitekerte.

S ki látta valaha, villámlani télben?
Fegyver csillogását fekete éjfélben?
Galambot marókkal víni, verekedni?
Gyönge szűzi karról piros vért csepegni? –

Sok pribék esett el egyenetlen harcon,
De az egri lányból sem lett egri asszony:
Messziről egy dárda hű szivét bejárta,
Fehér köntösében odarogyott szépen
Kedves halottjára.

V

Fut a rabló megrakottan,
Nyomja vállát súlyos préda;
S a bitang nép, a sok céda,
Veszekedik a lopotton.

De a magyar lóra pattan,
Követi sok bátor lengyel:
“Nos vitézek, hát e szennyel
Mi legyünk-e az adósok?”

Jó lovagok, hű csatlósok
Hogy elérik a pribéket –
No hiszen, cseh, jaj most néked!
Mért születtél e világra!

Nem akadnál most az ágra
Gyalázatnak címeréül,
Varju holló ételéül,
Ország utja közelében. –

Itt is, ott is, minden lépten
Maradoz a védtelen cseh;
Aki futhat, nagy szerencse:
De kevés már aki futhat.

Maga Telef sem lel útat
Kassa mellé, a felvárba:
Körülfogva, mélyre zárva
Bünhödé meg az elmultat.

(1853)

Válasz