Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.) magyar költő.
Berzsenyi a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb költője. Bár gazdag, sikeres földesúr volt, életének igazi értelmét a költészet jelentette. Ez a feloldhatatlan ellentmondás Berzsenyit élete végére kiábrándulttá, keserűvé tette. Művei a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a romantika jeleit is mutatják.
Berzsenyi egy régi nemes család egyetlen gyermekeként született. Édesapja, Berzsenyi Lajos jogot végzett ember volt, mégsem folytatott ügyvédi gyakorlatot. Édesanyja Thulmon Rozália volt. Úgy hitte, hogy gyenge és beteges fiának először fizikailag kell megerősödnie a birtokon, s csak azután kezdhet tanulni. Ahogy Kazinczyhoz intézett levelében is írta, szerinte a gyermeket tíz éves koráig taníttatni nem célravezető: ekkor egy nap alatt megtanulja, amit addig évekig tanult volna.
1788 őszén a tizenhárom éves Berzsenyi megkezdte tanulmányait a soproni evangélikus líceumban. Hét évet töltött ott, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Talán túlkorossága miatt, nehezen tudott alkalmazkodni az iskola rendjéhez, és sűrűn mondott ellent a szokásoknak; gyakran óráira sem ment be. Ahogy az iskola évkönyvébe beírt (Ovidiustól származó) mottója mondja: „Video meliora proboque, deteriora sequor” – azaz: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem”. 1793-ban elszökött Sopronból és beállt a katonaságba, de itt sem bírta sokáig: kevesebb mint egy év után ismét elszökött.
Bár sosem fejezte be tanulmányait, a soproni évek mély benyomást tettek rá. Sok könyvet olvasott a kor fontos tárgyaiból, a latin és a német nyelvet kiválóan megismerte. A Líceumban többek között Kis Jánossal együtt alapítótagja volt a Nemes Magyar Társaságnak, az első magyar nyelvű diák önképzőkörnek. Műveiből kitűnik, hogy igen jól ismerte a római és a görög mitológiát. Költői példaképe a római lírikus, Horatius volt.
Apja elfogadhatatlannak tartotta Berzsenyi soproni viselkedését. Az apa és fia közti kapcsolat egyre inkább elmérgesedett. Gyakori vitáik miatt a költő nem haza ment Sopronból, hanem Niklára utazott, nagybátyjához. Néhány évre még visszatért apjához, de a helyzet még rosszabb lett anyja halálával (1794 ősze), aki valamiféle villámhárítóként működött a két férfi között.
1808-ban Berzsenyi maga küldött el egy egész verses kötetet Kis Jánosnak, aki továbbküldte Kazinczynak nyomtatás céljából. Sajnálatos módon Berzsenyi nem datálta műveit, így nem tudjuk megírásuk pontos idejét meghatározni, sem alkotói munkásságát időszakokra bontani. Kazinczy lelkesítő hangvételű levelére válaszolva, megindult köztük a hosszú levelezés.
Ritkán hagyta el Niklát, otthonról sem szívesen járt el. Csak kétszer látogatta meg Pestet: 1810 márciusában és 1813 májusának végén. Az első alkalommal megismerkedett Kazinczy költőbarátaival, kölcsönös idegenkedést keltve egymásban. (Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Vitkovics Mihály és Horvát István) 1812-ben eltöltött egy hetet Bécsben, ahol képet készíttetett magáról készülőben lévő kötetéhez.
1810 után igen terméketlen időszakon ment keresztül, valószínűleg a földesúri élet problémái és családi vitái miatt. Magányossága, melankóliára hajlamos természete és változó egészségi állapota nagyon sérülékennyé tette. 1816-tól majdnem minden évben volt valami betegsége. Ebben az állapotban olvasta Kölcsey szigorú, néhol igazságtalan recenzióját. A recenzió a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi kiadásában jelent meg. Berzsenyi a kritikát nem érezte megalapozottnak vagy megérdemeltnek, és lekicsinylőnek találta azt. Személyes támadásnak érezte, és Kazinczy Ferencet érezte mögötte. Ezzel levelezésük három évre megszakadt.
Berzsenyi ideje nagy részét a tudományoknak szentelte, amint ezt számos tanulmánya is mutatja. Kiadta az „A versformákról” című művét, majd 1829 és 1834 között „Kriticai levelek”-et is írt. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagjává választották. Székfoglalóját 1833-ban adták ki „Poetai harmonistica” címmel. Ebben a tanulmányában a klasszicizmus esztétikai elemeit részesítette előnyben a romantikával szemben: e szerint a világban az egyetlen állandó dolog a harmónia.
1833-ban írta meg „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című művét is.
Élete utolsó éveiben szinte egyfolytában betegeskedett: Balatonfüreden és Buda gyógyfürdőiben gyógyította magát. Gyakran látogatta a Tudós társaság üléseit és tervezte, hogy a fővárosba költözik, de ezt a tervét már nem vihette véghez.
1836. február 24-én halt meg Niklán. Kölcsey bocsánatkérő emlékiratát Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémián.
Kommentáld!