Franklin-expedíció
Az Erebus és a Terror valószínű útvonala.
██ Disko-öböl (5) – Beechey-sziget, 1845.
██ Cornwallis-sziget körül (1), 1845.
██ Beechey-sziget,
a Peel-szoroson át a Prince of Wales-sziget (2) és a
Somerset-sziget (3) között és a Boothia-félsziget (4) mellett a Vilmos
király-sziget közelébe, 1846.
A Disko-öböl (5) kb. 3200 km-re fekszik a Mackenzie folyó (6) torkolatától.
Sir John Franklin kapitány északnyugati átjárói expedíciója (avagy Franklin elveszett expedíciója) egy tragikus véget ért északi-sarkköri brit felfedezőút volt 1845–48 között. Az 59 éves Franklin negyedik sarki útjának célja az északnyugati átjáró végighajózása volt.
Az expedíció két hajója, az Erebus és a Terror 1846 szeptemberében a kanadai Viktória-szorosban a Vilmos király-sziget
közelében a jég fogságába esett, a betegségek miatt már megfogyatkozott
csoport a következő két telet a szigeten töltötte, majd egy részük 1848
áprilisában a jég hátán és a szárazföldön dél felé indult. Az
eredetileg 129 fős csoportból senki sem maradt életben.
1848-tól számos tengeri és szárazföldi mentőexpedíció indult a felkutatásukra; a lassan összeálló történetet a viktoriánus média nagy érdeklődéssel kísérte. Franklin expedíciója irodalmi alkotások hősies témájává vált.
Az 1980-as években folytatott ásatások eredményei szerint a hideg és az éhség mellett skorbut, tüdőgyulladás, tuberkulózis és ólommérgezés vezetett a csoport pusztulásához. Egyes csontokon talált vágásnyomok kannibalizmusra utalnak.
Az Amerika felfedezése óta tartó kutatás az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti vízi út után a 19. század kezdetére kizárta annak lehetőségét, hogy az átjáró a mérsékelt égöv alatt fekszik.
Sir John Barrow, az Admiralitás miniszterhelyettese
1845-re a kanadai sarkvidék ismeretlen területei egy 181 300 km2-es kiterjedésű négyszögre zsugorodtak. Franklin ide akart behajózni a Lancaster-szoroson
keresztül, majd nyugatra és délre tartani, ahogy a jég és a szigetek
elhelyezkedése engedte, s mintegy 1670 km-es utat megtéve átkelni az
északnyugati átjárón.
Előkészületek
A parancsnok
Sir John Franklin
Az Erebus parancsnoka Fitzjames, a Terroré Crozier lett, aki J. C. Ross 1841–44-es antarktiszi útja alatt is irányította. Franklint 1845. február 7-én nevezték ki az expedíció parancsnokának, és május 5-én kapta kézhez az utasításait.
A hajók, a legénység és az ellátmány
A két hajó J. C. Ross parancsnoksága alatt már járt az Antarktisz környéki vizeken.
A 378 tonnás HMS Erebus és a 331 tonnás HMS Terror jóépítésű és jól felszerelt hajók voltak. Az Erebus gőzhajtóműve a London és Greenwich Vasúttól érkezett, a Terroré pedig valószínűleg a London és Birmingham Vasúttól – mindkettő 7,4 km/h-s (4 csomós) sebességet tett lehetővé.
A hajók orra nehéz gerendákkal és vaslemezekkel volt megerősítve, a
hajócsavarokat és a kormánylapátokat vassal bélelt aknákba lehetett
visszahúzni, hogy ne sérüljenek meg. A legénységet egy gőzzel működő
fűtőberendezés tartotta melegen, a hajók könyvtáraiban több mint ezer
kötet között lehetett böngészni, a tartósított és konzerv élelem három
évre volt elegendő.
A konzerveket Stephen Goldner szállította, jóval az átlagos ár alatt. Mivel csak 1845. április 1-jén,
hét héttel az indulás előtt kötötték meg vele a szerződést, a nyolcezer
darabos szállítmányt sietve kellett összeállítania. Mint később
kiderült, a konzervdobozokat ólommal hegesztették le, „vastagon és hanyagul, hogy belül úgy folyt alá, mint a gyertyaviasz”
Az út
A hajók 1845. május 19-én reggel futottak ki a Londontól keletre lévő Greenhithe kikötőjéből fedélzetükön 134 emberrel (köztük 24 tiszt). Egy rövid észak-skóciai megálló (Stromness Harbour, Orkney-szigetek) után az HMS Rattler és a Barretto Junior szállítóhajó társaságában értek Grönland partjaihoz.
A nyugat-grönlandi (már az Északi-sarkkör fölött lévő) Disko-öbölbeli Whalefish-szigeteknél a szállítóhajó rakományából leöltek tíz ökröt, a friss húst és más ellátmányt átrakodták az Erebusra és a Terrorra.
A legénység tagjai megírták utolsó, otthonra szóló leveleiket. Az
indulás előtt öt embert elbocsátottak, ők a másik két hajón hazatértek,
az expedíció létszáma így 129 főre csökkent.
A két hajót kora augusztusban látták utoljára európaiak: a Prince of Wales és az Enterprise bálnavadász hajók legénységei a Baffin-öbölben, amint azok a Lancaster-szorosba való behajózást lehetővé tevő időjárásra várakoztak.
Az expedíció tagjai 1845–46 telét a Beechey-szigeten vészelték át, ahol három társuk meghalt. A hajók 1846 szeptemberében a Vilmos király-sziget közelében a jég fogságába estek, és ezt a helyet már nem is hagyták el. Egy Fitzjames és Crozier által írt 1848. április 25-ei feljegyzés szerint Franklin 1847. június 11-én
meghalt; 1846–47 és 1847–48 telét az emberek a Vilmos király-szigeten
töltötték, ahol kilenc tiszt és a legénységek tizenöt tagja halt meg.
A
még életben lévők azt tervezték, hogy 1848. április 26-án
gyalog elindulnak a kanadai szárazföldön lévő Back folyó felé. A
lehetetlen vállalkozást egyikük sem élte túl, a legtöbben még a szigetet
sem tudták elhagyni, 30-40 fő küzdötte el magát a szárazföld északi
pereméig, ami még mindig több száz kilométerre volt a legközelebbi
lakott helytől a Nagy-Rabszolga-tónál.
Az elveszett expedíció utáni kutatás
Jane Griffin (a későbbi Lady Jane Franklin) portréja 1815-ből, 24 éves korából.
1828-ban ment hozzá John Franklinhez, egy évvel annak lovaggá ütése előtt.
Miután két év telt el anélkül, hogy a Franklin-expedícióról bármilyen
hír érkezett volna, Lady Jane Franklin, valamint parlamenti képviselők
és napilapok mentőcsapat küldését kezdték szorgalmazni.
Az Admiralitás
1848 tavaszán három egységet is útnak indított: John Richardson természettudós és John Rae felfedező és társaik a Mackenzie folyó mentén haladtak észak felé, az észak-kanadai szigetvilágot pedig az Atlanti- és a Csendes-óceán felől is hajók kezdték bejárni.
Az Admiralitás 20 ezer fontot ajánlott „bármilyen nemzetiségű
csoportnak vagy csoportoknak, amelyek a Sir John Franklin parancsnoksága
alatt álló Felfedező Hajók [sic] legénységének segítséget nyújt”.
Miután a három, egymással párhuzamosan dolgozó mentőexpedíció nem
járt sikererrel, a brit közvélemény növekvő aggodalommal sürgette a
kutatást, „Franklin megtalálása mintegy keresztes hadjárattá vált” A
férje után kutató Lady Franklinről népszerű balladák születtek, mint például a Lady Franklin's Lament (Lady Franklin siráma).
1850-ben nem kevesebb, mint 11 brit és 2 amerikai hajó kutatott az expedíció után
Legtöbbjük a Beechey-sziget keleti partja felé tartott, ahol az első
nyomokat találták: az 1845–46 telén meghalt John Shaw Torrington, John Hartnell és William Braine sírjait, valamint különféle használati tárgyakat – üzenetet vagy feljegyzést azonban nem.
John Rae 1854-ben a Boothia-félszigeten végzett felméréseket a Hudson-öböl Társaság (HBC)
Kommentáld!