A
Vág folyótól a Hernádig húzódó magyarlakta területre, az egykori Hont,
Nógrád, Heves, Borsod és Gömör vármegyék sajátos viseletű, „á-zó”
nyelvjárásban beszélő népére régóta a palóc megjelölést használják, ezért e tájat a néprajzosok Palócföldnek is nevezik.
Róluk ír nagy szeretettel a táj szülötte, Mikszáth Kálmán A jó palócok
című elbeszéléskötetében és több regényében. A Palócföld határait a
néprajztudomány még nem határozta meg pontosan, de népének tájszólása és
népművészete néhány sajátossága alapján körvonalazható.
Házaikat a 19.
században még főleg fából építették, tároló bútorként fából ácsolt
szuszékokat használtak, maguk szőtte ruhákat és jellegzetes főkötőket
viseltek. A híres gömöri fazekasság a habán hagyományokra épülő stílust
alakított ki.
A Palócföldön belül, a Sajótól délre a Zagyváig mintegy
félszáz faluban élnek az ősi kultúrájukat őrző, állattartó barkók, Borsod megye nyugati felében pedig a matyók,
akik három katolikus települést laknak: Mezőkövesdet, Szentistvánt és
Tardot. Ők főként nyári mezőgazdasági idénymunkával, summásként keresték
kenyerüket a távoli nagybirtokokon.
Megőrizték viseletüket,
hagyományaikat, csodálatos hímzéskultúrát fejlesztettek ki. Róluk szól Szabó Zoltán: Tardi helyzet (1936) és Cifra nyomorúság (1937) című híres szociográfiája. Az Alföld és Felföld találkozása a Galga mente népszokásaiban, népművészetében sajátosan ötvöződik és önállósul.
Nyitra város közelében, a Gimes- és a Zobor-hegyek aljában, ősi kultúráját elszigeteltségében megőrző, tizenkét faluból álló magyar közösséget találunk, a Zobor-vidék magyarságát. Kodály Zoltán itt kezdte népzenei gyűjtéseit, az egyik közismert szép népdalunk „A csitári hegyek alatt” kezdetű is innen való.
Kommentáld!