Samuel Drummond (†1844): Sir William Edward Parry
William Edward Parry, 1826-tól sir William Edward Parry (1790. december 19. Bath, – 1855. július 8. Bad Ems angol sarkutazó, felfedező.
1818-ban részt vett John Ross az Északnyugati átjáró feltárására indított expedíciójában.
A következő évben már ő vezetett expedíciót az északi sarkvidékre. Két hajójával (Hecla, Griper) behatolt a Lancaster-szorosba, és abban nyugat felé hajózva az északi szélesség 75° táján felfedezett egy új szigetcsoportot, amit később róla neveztek el. Felkutatta a Barrow-szorost és a Melville-szorost, és ezután mintegy 10 hónapot a Melville-szigeten telelt.
Következő két útja (1821, 1825) gyakorlatilag sikertelennek tekinthető.
Végül (1827-ben) szántalpas csónakokon akarta elérni az Északi-sarkot. El is jutott az északi szélesség 82° 45'-ig, ahol kiderült, hogy a jég gyorsabban mozog dél felé, mint amilyen gyorsan ő északnak haladni képes, ezért visszafordult. Ez az eredménye sokáig (1895-ig, Fridtjof Nansen első Fram-expedíciójáig) „északi rekord” maradt.
A Hecla és a Griper legénysége csatornát vág a jégbe a hajóktól a Melville-szigeti táborhelyig
Az Erebus és a Terror valószínű útvonala.
██ Disko-öböl (5) – Beechey-sziget, 1845.
██ Cornwallis-sziget körül (1), 1845.
██ Beechey-sziget, a Peel-szoroson át a Prince of Wales-sziget (2) és a Somerset-sziget (3) között és a Boothia-félsziget (4) mellett a Vilmos király-sziget közelébe, 1846.
A Disko-öböl (5) kb. 3200 km-re fekszik a Mackenzie folyó (6) torkolatától.
Sir John Franklin kapitány északnyugati átjárói expedíciója (avagy Franklin elveszett expedíciója) egy tragikus véget ért északi-sarkköri brit felfedezőút volt 1845–48 között. Az 59 éves Franklin negyedik sarki útjának célja azészaknyugati átjáró végighajózása volt.
Az expedíció két hajója, az Erebus és aTerror 1846 szeptemberében a kanadaiViktória-szorosban a Vilmos király-szigetközelében a jég fogságába esett, a betegségek miatt már megfogyatkozott csoport a következő két telet a szigeten töltötte, majd egy részük 1848 áprilisában a jég hátán és a szárazföldön dél felé indult.
Az eredetileg 129 fős csoportból senki sem maradt életben.
1848-tól számos tengeri és szárazföldi mentőexpedíció indult a felkutatásukra; a lassan összeálló történetet a viktoriánusmédia nagy érdeklődéssel kísérte. Franklin expedíciója irodalmi alkotások hősies témájává vált.
Az 1980-as években folytatott ásatások eredményei szerint a hideg és az éhség mellett skorbut, tüdőgyulladás,tuberkulózis és ólommérgezés vezetett a csoport pusztulásához. Egyes csontokon talált vágásnyomok kannibalizmusrautalnak.
Az Amerika felfedezése óta tartó kutatás az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti vízi út után a 19. század kezdetére kizárta annak lehetőségét, hogy az átjáró amérsékelt égöv alatt fekszik.
Sir John Barrow, az Admiralitás miniszterhelyettese
1845-re a kanadai sarkvidék ismeretlen területei egy 181 300 km2-es kiterjedésű négyszögre zsugorodtak. Franklin ide akart behajózni a Lancaster-szoroson keresztül, majd nyugatra és délre tartani, ahogy a jég és a szigetek elhelyezkedése engedte, s mintegy 1670 km-es utat megtéve átkelni az északnyugati átjárón.
Előkészületek A parancsnok
Sir John Franklin
Az Erebus parancsnoka Fitzjames, aTerroré Crozier lett, aki J. C. Ross1841–44-es antarktiszi útja alatt is irányította. Franklint 1845. február 7-énnevezték ki az expedíció parancsnokának, és május 5-én kapta kézhez az utasításait.
A hajók, a legénység és az ellátmány
A két hajó J. C. Ross parancsnoksága alatt már járt az Antarktisz környéki vizeken.
A 378 tonnás HMS Erebus és a 331 tonnás HMS Terror jóépítésű és jól felszerelt hajók voltak. Az Erebusgőzhajtóműve a London és Greenwich Vasúttól érkezett, a Terroré pedig valószínűleg a London és Birmingham Vasúttól – mindkettő 7,4 km/h-s (4 csomós) sebességet tett lehetővé.
A hajók orra nehéz gerendákkal és vaslemezekkel volt megerősítve, a hajócsavarokat és a kormánylapátokat vassal bélelt aknákba lehetett visszahúzni, hogy ne sérüljenek meg. A legénységet egy gőzzel működő fűtőberendezés tartotta melegen, a hajók könyvtáraiban több mint ezer kötet között lehetett böngészni, a tartósított és konzerv élelem három évre volt elegendő.
A konzerveket Stephen Goldner szállította, jóval az átlagos ár alatt. Mivel csak 1845. április 1-jén, hét héttel az indulás előtt kötötték meg vele a szerződést, a nyolcezer darabos szállítmányt sietve kellett összeállítania. Mint később kiderült, a konzervdobozokatólommal hegesztették le, „vastagon és hanyagul, hogy belül úgy folyt alá, mint a gyertyaviasz”
Az út
A hajók 1845. május 19-én reggel futottak ki a Londontól keletre lévőGreenhithe kikötőjéből fedélzetükön 134 emberrel (köztük 24 tiszt). Egy rövid észak-skóciai megálló (Stromness Harbour, Orkney-szigetek) után az HMS Rattler és a Barretto Junior szállítóhajó társaságában értek Grönland partjaihoz.
A nyugat-grönlandi (már az Északi-sarkkör fölött lévő) Disko-öbölbeliWhalefish-szigeteknél a szállítóhajó rakományából leöltek tíz ökröt, a friss húst és más ellátmányt átrakodták azErebusra és a Terrorra. A legénység tagjai megírták utolsó, otthonra szóló leveleiket. Az indulás előtt öt embert elbocsátottak, ők a másik két hajón hazatértek, az expedíció létszáma így 129 főre csökkent.
A két hajót kora augusztusban látták utoljára európaiak: a Prince of Wales és az Enterprise bálnavadász hajók legénységei a Baffin-öbölben, amint azok a Lancaster-szorosba való behajózást lehetővé tevő időjárásra várakoztak.
Az expedíció tagjai 1845–46 telét aBeechey-szigeten vészelték át, ahol három társuk meghalt. A hajók 1846 szeptemberében a Vilmos király-szigetközelében a jég fogságába estek, és ezt a helyet már nem is hagyták el. Egy Fitzjames és Crozier által írt 1848. április 25-ei feljegyzés szerint Franklin 1847.június 11-én meghalt; 1846–47 és 1847–48 telét az emberek a Vilmos király-szigeten töltötték, ahol kilenc tiszt és a legénységek tizenöt tagja halt meg.
A még életben lévők azt tervezték, hogy 1848. április 26-án gyalog elindulnak a kanadai szárazföldön lévő Back folyó felé. A lehetetlen vállalkozást egyikük sem élte túl, a legtöbben még a szigetet sem tudták elhagyni, 30-40 fő küzdötte el magát a szárazföld északi pereméig, ami még mindig több száz kilométerre volt a legközelebbi lakott helytől a Nagy-Rabszolga-tónál.
Az elveszett expedíció utáni kutatás
Jane Griffin (a későbbi Lady Jane Franklin) portréja 1815-ből, 24 éves korából.
1828-ban ment hozzá John Franklinhez, egy évvel annak lovaggá ütése előtt.
Miután két év telt el anélkül, hogy a Franklin-expedícióról bármilyen hír érkezett volna, Lady Jane Franklin, valamint parlamenti képviselők és napilapok mentőcsapat küldését kezdték szorgalmazni.
Az Admiralitás 1848 tavaszán három egységet is útnak indított: John Richardson természettudós és John Raefelfedező és társaik a Mackenzie folyó mentén haladtak észak felé, az észak-kanadai szigetvilágot pedig az Atlanti- és a Csendes-óceán felől is hajók kezdték bejárni.
Az Admiralitás 20 ezer fontot ajánlott „bármilyen nemzetiségű csoportnak vagy csoportoknak, amelyek a Sir John Franklin parancsnoksága alatt álló Felfedező Hajók [sic] legénységének segítséget nyújt”.
Miután a három, egymással párhuzamosan dolgozó mentőexpedíció nem járt sikererrel, a brit közvélemény növekvő aggodalommal sürgette a kutatást, „Franklin megtalálása mintegy keresztes hadjárattá vált” A férje után kutató Lady Franklinről népszerű balladák születtek, mint például a Lady Franklin's Lament (Lady Franklin siráma).
1850-ben nem kevesebb, mint 11 brit és 2 amerikai hajó kutatott az expedíció után Legtöbbjük a Beechey-sziget keleti partja felé tartott, ahol az első nyomokat találták: az 1845–46 telén meghalt John Shaw Torrington, John Hartnell és William Braine sírjait, valamint különféle használati tárgyakat – üzenetet vagy feljegyzést azonban nem.
John Rae 1854-ben a Boothia-félszigeten végzett felméréseket a Hudson-öböl Társaság (HBC)
Kommentáld!