Fülei Szántó Lajos : SZÉKELYFÖLDÖN
Bárhova vitt engem a sors,
Akármerre keltem, jártam,
A te képed, szép Székelyföld,
Mindig magam előtt láttam.
Feléd szárnyal most is vágyam,
Az én lelkem minden álma,
Mintha madár-muzsikától
Csengő tündérkertben járna...
S amint ide-oda bolygok,
Elkísér a dalos madár,
Mind mosolygó ismerősök:
A zengő bérc, a zöld határ,
A tarka rét, virágos völgy,
Nyájas falu, fürge patak.
Tündérvárak s romok alján
A repkényes sziklafalak...
Elém állnak hős daliák,
A csatázó dicsők, nagyok.
Megdobbanó szivem büszkén
Érzi azt, hogy székely vagyok I
Majd a mohás romok közül
Leszállok a barázdákon,
Hol a szegény munkás népnek
Bús dala sir a rónákon.
Amint fordul az ekevas
S nyomában a föld göröngye,
Minden rögön felcsillámlik
Verejtéke, drága gyöngye.
E munkás kéz, édes hazám,
Neked hozta minden javát,
Béke ölén, csaták zaján,
Annyi dicső századon át.
Oh, e népet kincsnek nézem.
Porban fénylő drágakőnek.
Nagy értékén, a jó lelkek,
Elméláznak, gyönyörködnek.
Lesz-e, aki fölemelje,
Hogy ne jusson véginségre?
Oh, tegyük fel szép csillagnak
Ragyogni — a magyar égre!.
. Búsan búgó estharang száll,
ügy megérzem a szavában:
Kenyérben is, egyébben is
Nagy a szükség, sok hiány van.
Kicsorduló könnyeim közt,
Lelkem minden imádsága:
Ragyogjon rád, székely népem,
Szebb jövendő boldogsága.
Kommentáld!