Gondolatban messze szálltam, mint egy madár,
Mely ha jő az ősz, elindul s hazatalál.
Hazája itt is, ott is van neki,
s ha indulni kell, egyiket sem feledi.
Ő tudja, mikor kell az itthon-t cserélni
Otthonra, ha hívja az ösztöne, viszi.
S hogy jövőre újra eljő, elhiheted,
Ha nem éri baj az úton, veled lehet.
Vajon emberként találhatunk más hazát?
Hol a létet otthon illata járja át?
Az emberek szeretik egymást, kedvesek,
Sohasem veszítheted el a kedvedet.
A rózsa illata ott is oly bódító,
Amilyen a méz aranyló, mámorító?
Ha kinyújtod kezed, van ki megfogja azt?
Ha sírnod kell, lesz valaki, ki ad vigaszt?
Gyáva vagyok, voltam, s leszek - nem megyek el.
Egy másik haza sajnos már nem érdekel.
Pedig néha vágyom azt, hogy madár legyek,
Hogy idilli képem szerint hazát lelek...
Mert néha a szívem annyira fáj, sajog,
Mert sok ember a hazában csak tántorog.
Több a bánat, mint amit az élet kíván,
Csak tudnám, hogy enyhíthetnék tenger kínján.
Madárnak könnyű... elrepülhet, ha akar,
De én csak ember vagyok, büszke és magyar.
S néha a gőg kinyújtja szárnyait, repdes,
Kétséges, lehetek-e valaha nyertes?
Ha elrepülnék madárszárnyakon messze,
Visszavágynék, ha nem lennék kirekesztve
Egy boldogabb jövőből, élhető mából,
Szakíthatnék egy szeletet az életfáról.
/Gulyás Éva, poet.hu/
Kommentáld!