Mikor az ősi vér a vérrel összeforrt,
Fejük fölött akkor egy sólyom felrikolt,
S reá százan s ezren ekképp kiáltanak,
A hazatérésre végre eljött a pillanat.

Várnak majd folyók, s vár a hegytető,
Hetedhét ország és végtelen mező.
Hol a fák között millió dalt susog a szél,
S hol a rónaság tüzes álmokról mesél.

Egyszerre indul meg Ménrót minden fia,
A gerinc mögött az már ott Hunnia.
A ló lába megcsúszik, de nem téveszt irányt,
Indul megkeresni Attila királyt.

Turul nemzetsége hazafelé siet,
Nyaktörő szirteken megy a hosszú menet.
Átvágnak mély völgyön s meredélyeken,
Csörgő patakon és zengő bérceken,
S les rájuk az úton számtalan veszély,
De kitart a bátorság, s kitart a szenvedély.

Nem lassít a láb, s nem áll meg a sereg,
Megmásszák mindnyájan az utolsó hegyet.
A csúcsról letekint a nép és a hős vezér,
Szemükből könny csorog, de senki nem beszél.

Gyermeke kezét némán szorítja egy anya,
Mindkettő tudja, hogy lesz már otthona.
A porban térdre hull egy apóka, ősz öreg,
Megifjult szívében most újra fiatal gyerek.

Rég megtért őseit látja vágtatni ott alant,
Felréved benne számtalan elmesélt kaland.
Mit a tüzek fényénél nagyatyja elmondott neki,
És amiről beszélt a táltosok varázsos éneki.

Gyermekem, térj haza, lelked szabad csak ott lehet,
Hol Ménrót két fia egykor szarvast kergetett,
Hol avar, hun, székely és számtalan magyar
Évezredek óta csak egy dolgot akar.

Békében élni ott, és nemzeni ifjakat,
Ha ezt megkapja, nem feszít íjakat.
Hiszen nem szorítja őket a Kárpátok gyűrűje,
Mert megfér ott mindenki, kinek együtt dobog szíve.

Nem akar magának az rabszolgát s gyarmatot,
Ki ajakán érezte a bihari harmatot,
Ki az Alföldön érezte a kenyér zamatát,
Ki látta hömpölyögni már a szőke Tiszát.

Ki átkelt gyalogszerrel a Balaton jegén,
S aki átvágott holdfényben a Hanság vizén.
Az ősz öreg felkelt, de csillogott szeme,
És markolta a földet, mit felemelt keze.

Ebben fog pihenni, és aludni nemsoká,
Innen ő nem megy már, nem megy már sehová.
Szétnézett merengve, nézte a nemzetet,
A vezért, a véneket s a sok játszó gyermeket,
E sok pajkos fiú és huncut szemű leány,
Erős nemzetté lesz, s a sorsa sem talány.

Ezredévekig fog élni majd e földeken,
Talán túl mindenen, túl az emberi életen.
Magyar föld volt mindig, és magyar is marad,
Míg a fényes Nap keletről nyugatra halad.

Kincses Zoltán Szeghalom, 2008. december 22.