Az alkonyatot szeretem,
Amikor — szinte magától —
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.
Sajátja a fény, mely rápereg,
Akár sorsának Nessus-inge,
Köpenyével egybeforr szinte.
Nem kölcsönfény a ragyogás csak,
Övé a vihar, amely rácsap.
Az őszi jaj, mikor a sorsát
Sötétlő fellegek sodorják.
És gyümölcsében szerteárad
Íze a piros áfonyának.
Az emberek, kik egykor éltek,
Akár fái a hegyvidéknek.
Övé a kín, mely egykor jajdult,
Falvak tüze, a tatártól dúlt.
Övé lángja a lármafáknak,
S a pünkösd-fénynek, mely kiárad.
Annyi öröm és annyi bánat,
Így nőtt hegye a Hargitának.
Nem sziklabérc, mely egyre pusztul,
De minden csapástól megújul.
És úgy nő, egyre magasabbra,
Reménycsillag szikrázik rajta.
Mert zúzhatja szél az erdőket,
Minket a vihar le nem törhet.
A ködökben is ragyogóbbra
Fényesedik a népünk sorsa.
És százszor ad az, aki elvesz,
Ami leomlik, mégis hegy lesz.
Az alkonyatból dús verőfény,
Forrás fakad a szikla csöndjén.
Kövön is pár maroknyi földből
Sudáran fenyő zöldje tör föl.
Az alkonyatot szeretem,
Amikor — szinte magától —
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.
És nő az árnyék — mind nagyobbra,
Akár létünk dimenziója.
S amit teszel vagy nem teszel meg,
Látszódik százezerszeresnek.
Hargitai alkonyat, mikor minden vérvörösre változik, és ebben a pirosságban
ott lobog a lármafák tüze, ott van az áfonya gyümölcsének pírossága és zamata,
felizzik a sorsunk, melyet vállalnunk kell, mely már nem kívülről szakad ránk,
hanem a mienk, amelyben eggyé válik táj és ember.
Kommentáld!