Földmíves volt az én apám
a carricki határban,
gonddal nevelt, példát adott
a tisztességtudásban.
Meghagyta: tűrjem férfiként,
ha fillér sincs a zsebben,
mert férfinak, ha szíve nincs,
nem jár még tisztelet sem.
Aztán a nagyvilág felé
kereste útját lábam,
a gazdagság nem csábított,
kiválóságra vágytam,
hisz képességem volt reá,
volt jó neveltetésem,
elszántam hát, hogy életem
sorát jobbá cserélem.
Hányféleképp lestem kegyét
a sorsnak, udvarolva,
de titkos ok s más ily dolog
buzgalmam eltiporta.
Hol ellenségem tört reám,
hol társtalan vívódtam
- és bár delén a jó remény -,
keservesen csalódtam.
S végül midőn lankadt erőm
az ábrándkergetésben,
eldobtam én az álmokat
s magamban így ítéltem:
múltam sötét, jövőm titok,
jó, rossz lesz? - ismeretlen -,
de mert e nap hatalmat ad,
élvezni ezt igyekszem.
Nincs vigaszom, nincs támaszom,
védelmet sem remélek,
gürcölnöm kell hát szüntelen,
hogy mégiscsak megéljek,
apám korán rászoktatott
az ekére, kapára,
azt mondta, hogy csak így leszek
szerencsémnek kovácsa.
S így, jeltelen, szegényesen
vándorlok egyre, várva
míg eltörődött csontjaim
nem lelnek nyugovásra,
reményem nincs, de gond se bánt,
a bú elől kitérek,
nem firtatom a holnapom,
csupán a mának élek.
De víg vagyok és jól vagyok,
mint kiskirály a várban,
habár a sors üldöz, kinoz,
kéjelgő bosszújában,
de bármi ér, ma van kenyér,
többel meg úgyse győzöm,
s mert épp elég, mi mára kell,
a sorssal nem törődöm.
Ha néhanap munkám akad,
mely egy kis pénzt fialna,
a titkos balsors rám köszönt,
reményem lépre csalja,
mert jámbor és hanyag vagyok,
mert ostobán ítélek -
de bármi jön, én esküszöm,
hogy víg leszek, míg élek.
S ti mind, kiket úgy űz, vezet -
a kincs, a pénz hatalma,
mind távolabb lesz tőletek
a boldogság jutalma,
s bár nemzetek tiszteljenek
a kincsekért, mit kaptok,
én többre tartok nálatok
egy nyílt szívű, víg parasztot.
Kommentáld!