Odautazásunk előtti éjszaka nagy zivatar, vihar volt a környéken, csak úgy zubogott a patak vize.
Sajnos szinte utolsó napra tisztult le annyira a víz, hogy láthattuk a kavicsokat a meder alján. így csak a magával hozott hordalék, homokos iszap miatt ilyen csokis barna, átláthatatlan volt.
Én szeretem a patakot, mindig Wass Albert meséje jut eszembe, Csönd bácsi leánykája, a kis zöld ruhás tündér:
".....A kis zöld ruhás tündérke abban a szempillantásban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt, kacagott és szökdelt lefele a kövek között, csodálkozó réteken és álmodozó tisztásokon át. Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, és a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, fecsegett, dalolt, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak, és a kelyhek szirmaira kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét.
Azóta is egyre mesél. Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak..... "
Kommentáld!