Az ártéren már fehér oszlopként, levél nélkül nyúltak fel a nyárfák törzsei, szép látvány volt így is...
A Tiszát ritka tájképi szépsége, változatos növény és állatvilága és selymes lapályai teszik hazánk egyik legkedveltebb folyójává. A XVII-XVIII. században a Tiszát kísérő ártéri erdők még a máramarosi hegyekig terjedtek, mára megfogyatkoztak.
Jellemző a szürke és fehér nyárfa, ami mellett kisebb-nagyobb csoportokat alkot a rezgő nyár.
A cserjeszintben fűzfák lógatják a leveleiket, kökény, galagonya, mogyoró, a kányabangita, a kutyanbenge alkot helyenként áthatolhatatlan bozótot, amely alatt igen szeretnek vackolni a vaddisznók. A hullámtér magasabb homokos szintjében a nemesnyárak magasodnak fel.
A szabályozás előtt a Tisza 45 vízfolyást táplált, csupán a vízből kiemelkedő hátakon (porondokon) volt szántó. Mindenki halászott, kenyeret csak ritka alkalmakkor ettek, viszont csíkot, halat, rákot, vízimadarat, vízimadártojást mindenki fogyasztott.
Tiszavirágzáskor szigonnyal fogták a halat, a csíkot az iszapos helyeken vesszőből készült kosárral, vagy csak kézzel fogták meg. A káposztás csík olyan finom étel volt, hogy még a lakodalmakban is feltálalták. A Tiszában most is több mint negyven halfaj él, a legismertebbek a ponty, ezüstkárász, dévér, domolykó, márna, kecsege, csuka, törpeharcsa; az angolnát, a busát, az amurt pár éve telepítették. (Lásd a Horgászvizek c. részt). Olyan gazdag volt egykoron a folyó, hogy a leírások szerint hemzsegtek benne a halak. Az ínyencségnek számító tokhal, ami tudvalevőleg tengeri hal, szép példányai a XVIII. században néha még a Tiszán is felúsztak Kisvárdáig, a Szamosban pedig Szatmárig.
Kommentáld!