A folyószabályozások előtt az alföldi területek túlnyomó része a Tisza árteréhez tartozott, amelynek élővilágát a folyó vize, az áradások alapvetően meghatározták. A vízviszonyoknak megfelelően jellegzetesen övezetes elrendeződésű növényközösségek alakultak ki, a Tiszát sok kilométer szélességben kísérték az ártéri erdők és mocsaras területek.

Az árterek, így a hullámtér vegetációja is közvetlenül függ a folyótól, annak vízmennyiségétől és -minőségétől.
Az elöntés gyakorisága és időtartama által megszabva a Tisza mellett a különböző magasságú ártéri szinteknek eltérő növényzete van.

A folyómederben, a víz alól alig néhány hónapig kikerülő hordalék felszíneken pionír jellegű vegetáció próbál évről-évre megtelepedni. Az iszapon különleges iszap- és jórészt közönséges gyomokból álló medergyomtársulások uralkodnak.
A meder "felső peremén" már jellegzetes fásszárú társulások, a parti bokorfüzesek (Salicetum triandrae) kísérik a folyót. Az alig néhány méteres füzek kefesűrű bozótot alkotnak, aljnövényzetük szegényes.

A bokorfüzest kissé magasabban már valódi erdő, a Tisza hullámterére nagyon jellemző puhafás (más néven fűz-nyár) ligeterdő (Salicetum albae-fragilis) váltja fel. Hullámtéri öreg füzek.
Ezek az erdők ma is szinte kizárólag a hullámtéren állnak, az uralkodó fafajok a füzek és a nyárak, így például a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), a jellegzetes törzsű fekete nyár (Populus nigra), de emellett számos egyéb fafaj példányai megjelennek elegyesen.

A fák alatt a cserjeszint általában nem túl sűrű, legjellemzőbb a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és a talajon kúszó hamvas szeder (Rubus caesius). A gyakori vízborítás és az állandó hordalékmozgatás miatt az aljnövényzet kevés fajból Fátyoltársulás -

Ligetiszőlőáll és viszonylag gyorsan változik. Nagyon jellemző a ligeterdőre az egyes szinteket összekapcsoló, az egyéb növényzetre rátelepedő, kúszónövényekből álló "fátyoltársulás". Ilyen liánnövény a komló (Humulus lupulus), az ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara), a sövényszulák (Calystegia sepium), a ritka ligetiszőlő (Vitis sylvestris), a gyakori, adventív parti- és vadszőlő (Vitis riparia, Parthenocissus inserta), valamint a süntök (Echinocystis lobata).

Az aljnövényzet több tagját, például a nagy csalánt (Urtica dioica) gyomként ismerjük, de itt úgymond őshonosak, innen indultak hódító útjukra az ember által átalakított tájra. A "gyomok" mellett jellemzőek még egyes sás- (Carex spp.) és keserűfű (Polygonum spp.) fajok, valamint a ritkább, ám annál szebb, védett nyári tőzike (Leucojum aestivum). A fűz-nyár ligeterdők a szabályozott európai folyók mellől szinte eltűntek, így a Tisza kiterjedt hullámtéri ligetei nagy jelentőséggel bírnak.