1885

A redakcióban sok mindenféle dolog történik. Az a munkatársunk, aki kibontogatja az érkező csomagokat és leveleket, sokat mosolyoghat rajtuk.

Az egyikben azt írja Pozsonyból egy előfizető, hogy a lappal nagyon meg van elégedve, csak az a kár, hogy nagyon filoszemita, mert ekkor és ekkor egy zsidópártoló kifejezés fordult elő benne.

A másik levélen szegedi bélyeg van. Annak meg az a panasza, hogy isten ellen való vétek, mennyire antiszemitává teszi a lapot Bartók Lajos.

Egy harmadik levél azt kívánja, hogy több fordított beszélyt adjunk, egy ötödik jóakaratú érdeklődő csupa eredeti költeményeket kívánna.

Ördög legyen az, nem ember, aki ezeknek mindnek a kedvére tehessen.

Krisztus urunk hétezer embert elégített ki két hallal. Nagy dolog volt.

De egy lappal talán még ő sem bírt volna kielégíteni hétezer embert. Nekünk pedig húszezret kellene kielégíteni! Búsan vakarjuk a fejünket: »Nem lehet, nem lehet!«

Azért hát nem is vehetjük kötelességnek, amit az érkező levelek a nyakunkba varrnak, legfeljebb mulatságnak.

Többnyire ezek a témák variálódnak örökké. Vagy pedig kérdezősködések egy vagy más tárgyban, amelyekre a szerkesztői üzenetekben felelünk.

Ritka kivételképp történik valami egyéb.

Ilyen ritka kivétel volt a mai.

Egy piciny csomag érkezett Homok-Szt.-Györgyről Glöckner úrtól. Úgy nézett ki a kis dobozka, mintha valami ékszer volna benne. Nézem a szállító levelet, hát az van odaírva: tartalma cserebogár.

- Mi az ördög? Lehetetlen az!

Nézem az értéket, oda van írva: két forint.

- Bolondság! - Két forint árú cserebogár csak nem fér be ebbe a kis skatulyába. Aztán minek néz bennünket a beküldő? Csak nem teszi fel rólunk, hogy cserebogarakat eszünk, mikor láthatja a lapból, hogy embereket eszünk...

Nézem a naptárt (mert az újságíró semmit sem tud bizonyosan), s íme látom, hogy januárius hó van.

Nézem a lexikont, s megtalálom benne, hogy a cserebogár májusban születik, s ősszel elpusztul.

Hát ki bolondult itt meg? A beküldő-e, a naptár-e, a lexikon-e vagy pedig én?

Ideges félelemmel tépem le a pecsétes spárgákat a kis dobozról, felnyitom, s íme a zöld fűből csinált fészek kellő közepén csakugyan ott barnállik egy igazi cserebogárnak a kávészín háta. Fehér pettyesnek kezdődő hasa alól virgoncan nyújtogatja a németes vékony lábát. Tehát egy egész eleven cserebogár!

A redakció öreg gyerekei mindjárt körülveszik nagy örömmel.

Faluról érkezett apró vendég! Mintha magával hozta volna az egész falut.

Itt még nyáron sincsen, ott meg télen is van. Oh, a boldog falu!

Leteszem közszemlére »egy kutyanyelvre«.

Rovatvezetők, politikusok, nemzetgazdászok, képviselők gyönyörködve nézegetik. Ugyan tud-e járni? Oh, ni, most mindjárt felszáll, kezdi kieresztgetni az alsó hártyás szárnyacskáit. De nagy öröm lenne, ha felszállna!

A nemzetgazdász végignézi, s így szól:

- Korán lesz a tavasz, uraim!

Az újdondász fontoskodva jegyzi meg:

- Ritka eset! Megírom.

A külföldész azt az észrevételt teszi:

- Lefőztük a németeket. A bécsi lapok múlt decemberben dicsekedtek egy osztrák cserebogárral. Ez több, mert ez januáriusi!

A politikus keserű szarkazmussal dörmögi:

- Előbbre jár a társainál. Nem lesz belőle semmi!

- Botrány - elméskedik a kiadó. - Mióta én naptárakat adok ki, azóta már a természet sem tart naptárt.

Mindenki mond valamit: persze nem nagyon okosat, mert ami okos eszünkbe jut, azt a lapnak írjuk meg. Csak még a poéta van hátra, ő nézi a legfigyelmesebben.

Egészen el van érzékenyülve:

- Szegény picikém - sóhajtja a hegyes írótollával megpiszkálva -, te ugyan rosszkor születtél. Azt hitted, meleg tavasz van. Hát tinektek hitvány bogaraknak is vannak csalódásaitok?

S elérzékenyülve törül ki egy könnyet a szemeiből.

De megvigasztalja a humorista:

- Ne búsulj a sorsán! Hátha jól járt? Elküldjük Herman Ottónak, s az, ha megösmerkednek, egy könyvet kanyarít róla.