1885

Két nemes vitéznek a nevét kapta fel a hír őfelsége, Rákóczi Ferenc Urunk kuruc hadaiból. Pedig ugyancsak azóta sem volt a dicsőségnek alkalma, hogy olyan magas cenzussal dolgozzék.

Ikertestvérek voltak, Imre és Gábor (a családi nevüket elhallgatom), mind a kettő vakmerő lovag volt, harcban szerencsés, hadi tanácsban bölcs, de különösen Imrét bálványozták a katonái. Legendák szerint nem fogta a golyó, s a kard elvesztette élét, ha a testéhez ért.

1885

I. A MEGGAZDAGODÁS ÚTJA

Az unokaöcsémnek, aki iskolás deák Selmecen, megígértem tavaly, hogyha jól teszi le a német nyelvből a vizsgát, egy szép ezüstórát kap tőlem.

Megígértem, mert azt hittem, sohasem fog tenni jó vizsgát a német nyelvből; azonban megcsalt a gyerek, nekifeküdt, s kitűnőt kapott a német nyelvből; legott is megírta tiszta német nyelven:

»Tessék már most bácsi az órát elküldeni.«

Mire én megdicsértem, s a következőt feleltem neki:

»Utánanézek, kedves öcsém, s mihelyt véletlenül beleütödőm valami jó olcsó órába, rögtön megveszem neked.«

Az imposztor megharagudott ezért, s fogta magát, visszaírt ő is:

»Majd én is kultiválom a német szót, ha véletlenül beleütődöm.«

De nem ütődött bele a gazember, még abban a tiszta német városban is olyan ügyesen tudta elkerülni: meg is bukott belőle az első szemesztrisben derekasan.

1885

IV. Béla király megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földről az udvarába, hogy meggyógyítsák. De nem találkozott senki.

Midőn aggódó arccal tanakodának a beteg király ágya előtt, egyszerre belép egy idegen ősz ember, s így szól, könyökével lökve szét a kuruzslókat.

- Ej, mit beszéltek itt össze-vissza! Egy király nem közönséges ember. Egy király mástól gyógyul meg, és mástól egy rabszolga.

1885

A redakcióban sok mindenféle dolog történik. Az a munkatársunk, aki kibontogatja az érkező csomagokat és leveleket, sokat mosolyoghat rajtuk.

Az egyikben azt írja Pozsonyból egy előfizető, hogy a lappal nagyon meg van elégedve, csak az a kár, hogy nagyon filoszemita, mert ekkor és ekkor egy zsidópártoló kifejezés fordult elő benne.

A másik levélen szegedi bélyeg van. Annak meg az a panasza, hogy isten ellen való vétek, mennyire antiszemitává teszi a lapot Bartók Lajos.

- Igaz történet -

1885

Kis kedves zömök emberke volt a mi tanárunk. Arról volt nevezetes, hogy Petőfi Sándort is ő tanította, mikor még azt Petrovics Sándornak nevezték. Hideg, száraz arca volt, semmitmondó szemei, melyekben sohasem látszott visszatükröződni semmi érzelem, se öröm, se bánat, se harag, se kevélység, semmi, semmi. Talán a pápaszemei okozták azt, melyek egészen eltakarták ez apró színtelen szemeket?

1885

A mulatságos emlékezetű II. Ulászló királynak kincstáráról tudvalévő dolog, hogy mindig üres volt. És az nem is csoda; de csoda aztán az, hogy a kincstárnokai mégis többnyire meggazdagodtak. Hogy történhetett ez, nem fejtegetem.

De hogy így kellett lennie, bizonyítja Roesel Rázmán esete is, aki az akkori kornak valóságos Rotschildja volt. Pedig egyszerű selmeci polgár vala, s igen lelkiismeretes kincstári igazgató. Róla beszélték azt, hogyha egymás mellé rakná egy vonalban az aranyait, Budáig érne a pompás sárga szalag...

1884

A mi falunkban semmi sem volt abból, ami város. Volt ugyan csizmadiánk vagy húsz év előtt, aki kitette a vályogos házára a firmáját, de azután elfelejtette nálunk lassankint a csizmavarrást, s paraszttá lett a parasztok között.

A másik emberöltőben egy szűcs vetődött oda, - roppant eseménynek tűnt fel az eset.

Hallatlan! Mi mindent megél az ember! Nagy dicsőség ez a falura! A birkát ezentúl ki sem viszik innen; itthon békességben minden fáradság nélkül éri meg, hogy ködmönné lesz!

(Gyermekhistória)

1884

Találkozom ma az utcán Nesztey Miklóssal, az osztálytanácsossal. Egy nagy csomagot vitt a hóna alatt.

- Szervusz, Miklós! Mit cipelsz?

- Könyveket!

- Természetesen a Jézuska küldi?

- Igen - mondja bosszúsan -, az én pénzemen!

- Ne bántsd a kis Jézust - mondom neki -, most úgyis csak ő maga van, aki még a literatúrát pártolja.

1884

Bizony csodák esnek énrajtam! Valaha be sokszor előfordult, hogy megírtam egy elbeszélést, és az úgy ott maradt (a szerkesztői papírkosárban), mintha sohasem írtam volna meg. Nagy temető az a bolond kosár, sok kedves halottam fekszik ott örök semminek válva.

A sors azonban kárpótolni akart a halottak helyett, mert most ellenkezőleg az történt, hogy az egyik elbeszélésem magamagától megfiadzott, és egy másik elbeszélést szült: a kigondolt mese helyett egy igazit, de éppen olyat.

1884

Nemcsak a bécsi Burgnak van »fehér asszonya« és nemcsak Lőcsének. A Kállay-családból is futja egy »fehér asszony«.

A Kállay-család primea occupationis familia. (Kállay Bénin most is meglátszik az a vonzalom az okkupált földhöz.)

Valóságos oligarchák voltak a Kállayak a középkorban. Az ő birtokaikat nem úgy mérték, hogy hány hold, mennyi jövedelmet hajtanak, hanem olyanformán, hogy a »Tiszától a Berettyóig«. (Persze még akkor nem voltak kataszterek.)

Hanem meg is szolgálták azt a földet elég sokszor.

1884

I. A SZÉP SZEMŰ JÓSKA

Ismertem egy fiatalembert, aki nagy szorgalommal feküdt neki a tudománynak: orvosdoktor akart lenni.

Higgadt, józan gondolkodású volt, s egyetlen ambíciója, hogy majdan szegény öreg anyját nagy kényelemmel tarthassa.

Szegény fiú lévén, sok akadállyal kellett küzdenie, nemegyszer érte kellemetlenség is. Az emberek nem sokra nézik a szegényt; ha nem szerény, azt mondják rá, hogy tolakodó, ha pedig szerény, akkor bizonyosan »gyámoltalan« a neve.

1884

Ősapák, akik ott lógtok kardosan, buzogányosan az antikvárius boltok limlomja között, mindennap nézlek, ha arra járok, de azt sem tudom, kinek az apái vagytok.

Cédula van akasztva a medveprémes mente valamelyik sarkán vagy a kalpag fölé, hogy »ára négy forint«, némelyiken hat forint, aszerint, amennyit megértek, vitézlő ősapák!

Nem ismerünk, és mégsem vagytok idegenek. Maga a kalmár is, aki árul, kézdörzsölve morogja, ha vértől elborult szeme rátok esik: Ejnye, be ösmerős arc, mintha már lettünk volna üzleti összeköttetésben valamikor.

Hogy miért kellett nekem az a második szánkó, most már pontosan nem is tudom, de valószínűleg a nagyravágyás, az elsőség kívánása volt a fő ok; és – talán – az is, hogy az árjegyzékben megláttam azt a furcsa alakú, magas lábú szánkót, amelyen egy fiú lovagolt bojtos sapkában. A mérhetetlen sebességet pedig a fiú nyakában lógó sál repülése mutatta.

Nagyon tetszett!

Persze, nem a sál, ami falunkban ismeretlen jószág volt, hanem a szánkó repülésének valósága, ami mellett elbújhatna Puska Ödön saját gyártmányú, alacsony szánkója is, ezzel pedig sokat mondtam.

A karácsonyi fenyő ellobbant, katonáim sebesülten hevertek, felhúzható vonatom pedig beadta a kulcsot, mert a rugó elszakadt, s a kulcs feleslegessé vált abban a pillanatban. A karácsony tehát elmúlt, de ezen a tájon még egyéb ünnepek is esedékesek, nagyon bölcsen elrendezve, hogy a kimagasló ünnepi csúcsok után ne essen az ember – azaz a gyerek – a hétköznapok portengerébe.

Csendes, téli reggel volt, amikor elgondolkozva és meglepő szelídséggel ballagtam a posta felé nagyanyám levelével.

– Vigyázz rá, kisfiam – figyelmeztetett nagyanyám –, egyenest a postára menj, és ne a ládába dobd, hanem magának a postamester bácsinak add a kezébe.

– Igen, nagymama – mondtam, bár ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy: miért mondom én, hogy nagymama, és miért nem mondom, ahogy a faluban minden gyerek mondta: öreganyám…

És a falu is mintha csendesebb lett volna, mint máskor.

Ahány fűszál, annyi szokás.

Nálunk például, abban a hegyi világban, van egy ritka különös dínomdánom minden esztendőben. Ugyanis az a büszke szarvasbika, amelyik az őszi viadalban győztes marad, annyira nem fér a bőriben, hogy mesébe illő lakodalmat csap. Ebbe a lakodalomba aztán meghív egyes embereket is, de hogy minő érdem szerint válogatja azokat össze, azt csak akkor tudnám megmondani, ha egy díszes agancsom nekem is volna.

De hát nincs.

Így aztán csak annyit tudok mondani, hogy az egyik esztendőben magam is hivatalos voltam egy ilyen lakodalomra.

Nem okos dolog ugyan, de most mégis megmondom, amit oly régen titkolok. Vagyis, hát igen; no, mindegy. Egyszóval, az igazság az, hogy nem hagy nyugton a kétség. Magam felől vagyok kétségben: vagyis nem tudom biztosan, hogy azonos vagyok-e azzal az emberrel, akinek gondolom magam. Ha mégis azonos lennék, akkor az emlékezetemben ott hintázik egy különös alak, akit Bodza Zsigának hívtak.

Ott hintázik, annyi bizonyos.

Csak éppen azt nem találom az emlékezetemben, hogy miképpen ismertem meg ezt a Bodzát.

A lélek fészkén még ott ül a madár. Hogyne, hiszen csak a nyáron szállt oda. Nem is a nyáron, hanem már a végén a nyárnak. Egy meleg napon, amikor majdnem együtt kelt a nap a holddal. A nyugalom és a nyugtalanság, mint a tűz és a víz, úgy küzdött egymással. A szellő s néha a szél, csipkét teregetett a levegőben, egyszer aranyszínűt s máskor az ólom színéhez hasonlót. A föld szomjasan várta, hogy a csipkéken keresztül vizet öntsenek a felhők; de bizony a felhők, mint a lompos égi kutyák, falkában ődöngtek leginkább, s eget szimatolva csak néha szakadoztak széjjel.

A játékot, néha legalább, szereti az okos ember.

Kedves napomat tehát, ezt a mait, okos játékból, a bajok tetejére teszem, hogy ott, az apró gondok fölött, megteljék örömmel. S érzem is már, hogy a jelenből, de főleg a jövendő felől, csillogva érkezik az öröm. Csillog az öröm, ami nem is csoda, mert hiszen fényben fürdik, amely nem csalóka.

Nem, mert a tudás fénye, amiben fürdik az öröm.

Nyilván oktalanság is, bár igen enyhe módon, ha ebből a megejtő csillogásból a múltba visszatekintek.

Azokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy öreg ember. Halhatatlan öreg ember, akinek van tizenkét fia. S a tizenkét fiú közül a legidősebb December.

Hát azóta már sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő fiait. Természetesen a múló idők alatt, s velem együtt, megnőttek ezek a fiúk is, sőt nem is fiú már December, hanem ember.

Most ment el.

A beszélgetés, s kivált a történet, olyan izgalmas volt, hogy mindjárt le is jegyzem magamnak.

Délután háromra járt az idő. Éppen készülődtem, hogy elmenjek hazulról. Van ugyanis egy asztalos, aki szegről-végről rokonom is. A múlt héten nálam járt, hogy ő nagy újságot mond. A nagy újság abból állott, hogy meg akar házasodni. Istenkedve kért, hogy a mai napon, korán délután, menjek el hozzá, mert nekem kell döntenem.

- Miben?

A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk.

Sokan ingerkednek, ha valami bizonytalannak látszik; de vannak olyan emberek is, akik ugyanakkor reményt látnak mosolyogni.

Nehéz megmondani, hogy kinek van igaza, mert hiszen beszédes példát úgy az egyikre, mint a másikra könnyen találhat bárki. Én mégis azt mondom, hogy a bosszúság és a remény vegyülve fekszik a bölcsőben, mint ahogy némely patak medrében a homok és az arany.

Itt van, példának okáért, ennek a csalafinta nyúlnak a története, amely Illód községben esett meg, az egyik húsvét alkalmával.

Megsárgul a gyümölcs, egy kicsit gondolkozik, s azután lehull. Ilyen volt már a nyár is. Az út mellett immár sárgába vonta mindenütt a határt, s talán gondolkozott is azon, hogy az idő tengerébe nemsokára le kell hullnia.

Szél nem járt, az öreg föld felett puha fészekben nyugodott a fény. A nap szállásra készült lassan, itt-ott tenyérnyi felhők várták a sorsát.

Szomorúság illata érzett.

A csendet valami szekér zörgése zavarta csupán.

Nyele is van a kalapácsnak.

El kell mondanom tehát, a kalapács nyele gyanánt és illedelmesen, hogy ez a történet már régen szendereg egy antalosi faragott bölcsőben. S ha már antalosi az a bölcső, akkor azt is el kell mondanom, hogy Antalos egy nevezetes helység, ámbár a tágabb világban senki sem ismeri. A maga tájékán is, jószerint, csak ama szólás-mondásokból ismerik, amelyek a derű szellőjében, mint egy-egy játszi levél, szálldosnak róla. De hát azok a tréfás mondások is, ha ugyan jól gondolom, csak meg-megrezzennek az emberek fülében, s a nevetéssel együtt már el is úsznak a semmibe.

Egy porszem is valami, habár messze van a csillagtól.

Hát ilyen volt Füved faluja is Betlehem mellett. Együtt említem mégis őket, mármint a porszemet és a csillagot, s nemkülönben a két falut; együtt említem, mert ahogy Betlehem fölött egy fényes csillag ragyogott, Füved fölött is úgy lebegett egy porszem. A csillagról tudjuk valahányan, hogy a kerek földnek mily nagy vigaszt jelentett, de a füvedi porszemről csak én tudom, hogy egy történet.

De egy történet is valami.

Kezdjem az elején.

Vagyis hadd mondjam el, hogy egyszer egy véczkei ember, akivel atyám barátos volt, eljött a házunkhoz. Baromvásár napja volt, nyár végi időben, mintha úgy emlékezném; s nyilván vásárolt is atyámmal, aki szerette csereberélni a barmainkat. A véczkei embert Üstökinek vagy Füstökinek hívták, valahogy úgy. Én még zsendülő korban voltam, de nagyos módon, ahogy nálunk szokásban volt, ott ültem mégis az asztal mellett.

Manapság már sok mindent tudnak az emberek. Azt is tudják, példának okáért, hogy mihelyen fekszik és minő kedves falu Zanót, mely ennek a derűs-borús történetnek a fészke. Ilyen jártasok lévén az emberek, könnyű dolgom van nekem is, mert csak azt kell elmondanom, hogy sok-sok fa van Zanót faluban; s az a sok fa nem is rokon egymással, oly különbözők. Egyesek gyümölcsöt teremnek, ilyen-olyan és amolyan gyümölcsöt; de vannak afféle fák is, amelyek semmit nem teremnek, hanem csak kedvet lopnak az emberbe; s ismét mások; amelyek virágzás idején ingyen illatban fürdetik a falut; nemkülönben olyan fák is vannak, amelyek szemet hökkentő ága-boga játékot űznek egész esztendőben; s van afféle fa is, s nem is csak egy-kettő, amelyik merészen égre sugárzik, hogy ámulatot keltsen, szólván az ember:

- Ah, milyen nagy csapás a vakság!

Mint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének.

Leszállt a nap.

- Eddig is megtehette volna - mondta az öreg Matyó.

Meg sem gondolta, csak úgy hirtelen gondolta. De hát nem csoda, mert bolondos nap volt, ami volt. Amikor felhők jártak, pezsgett a fény a föld felett; amikor tisztára takarodott az ég, akkor homály szitált a fák között; s amikor nem fújt a szél, rezegtek a levelek; s amikor fújt, ellene szegültek.

Ilyen az április.

S az április mellé még csütörtök is volt, ami az öreg Matyó szerint, ebben a Mustár gazdaságban, sohasem volt kedvező nap.

Egyszer volt, hát hogyne lett volna, volt egyszer egy Rozsda nevű közkatona. Szegény feje nem a legjobb időben került katonasorba, mert éppen háború volt. Rozsdának azonban eszébe sem jutottak a halál fullánkjai, hanem úgy élt az angyalbőrben is, mintha soha meg nem tudna halni az ember, hanem örökké élne. Tréfás kedvű volt és pajzán; s ha kellett, bizony furfangos is. S ami nagy kedvezés volt és eleven számára egyaránt, ott bujkált mindig Rozsda körül a szerencse is, hogy a végső szükségben megérlelje a gyümölcsöt a furfang ágain.

Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.

Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.

Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni.

Manapság már sok mindent tudnak az emberek. Azt is tudják, példának okáért, hogy mihelyen fekszik és minő kedves falu Zanót, mely ennek a derűs-borús történetnek a fészke. Ilyen jártasok lévén az emberek, könnyű dolgom van nekem is, mert csak azt kell elmondanom, hogy sok-sok fa van Zanót faluban; s az a sok fa nem is rokon egymással, oly különbözők. Egyesek gyümölcsöt teremnek, ilyen-olyan és amolyan gyümölcsöt; de vannak afféle fák is, amelyek semmit nem teremnek, hanem csak kedvet lopnak az emberbe; s ismét mások; amelyek virágzás idején ingyen illatban fürdetik a falut; nemkülönben olyan fák is vannak, amelyek szemet hökkentő ága-boga játékot űznek egész esztendőben; s van afféle fa is, s nem is csak egy-kettő, amelyik merészen égre sugárzik, hogy ámulatot keltsen, szólván az ember:

- Ah, milyen nagy csapás a vakság!

Azon a hajnalon, amikor a kicsi Jézus világra született, Öcsérden havazni kezdett. Nem volt Öcsérd búzaszem az emberiség magtárában, mint ahogy az volt Bethlehem. Inkább csak egy pihe volt a korpából, mely a szitán fennmaradt.

Vagyis kicsi és szegény falu volt Öcsérd.

S olyan volt Hetfű Mihály is, az öcsérdi lakos, kinek az istállójában, a betlehemi párás ökrök helyett, csak két sovány tehenecske merengett; s akinek a pajtájában, a híres szamár helyett csak egy árva kecske eresztette búnak a szakállát.

Alkonyat előtt, mint a juhok a mezőről, a téli égről is mind hazamentek a felhők. Csak a hegy fölött állt meg egy hamuszín alakzat, mely addig gomolygott magában, vastagon s szinte morogva, amíg medve lett belőle. Aztán a medve orra elé egy alma gömbölyödött, melyet a szem határa alól enyhe pirosra festett a nap. A medve megette lassan az almát, mely semmibe fogyván, illata az alkonyba szállt.

S mint az alma illata, elszállt a téli nap.

Mint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének.

Leszállt a nap.

- Eddig is megtehette volna - mondta az öreg Matyó.

Meg sem gondolta, csak úgy hirtelen gondolta. De hát nem csoda, mert bolondos nap volt, ami volt. Amikor felhők jártak, pezsgett a fény a föld felett; amikor tisztára takarodott az ég, akkor homály szitált a fák között; s amikor nem fújt a szél, rezegtek a levelek; s amikor fújt, ellene szegültek.

Ilyen az április.

S az április mellé még csütörtök is volt, ami az öreg Matyó szerint, ebben a Mustár gazdaságban, sohasem volt kedvező nap.

Egyszer volt, hát hogyne lett volna, volt egyszer egy Rozsda nevű közkatona. Szegény feje nem a legjobb időben került katonasorba, mert éppen háború volt. Rozsdának azonban eszébe sem jutottak a halál fullánkjai, hanem úgy élt az angyalbőrben is, mintha soha meg nem tudna halni az ember, hanem örökké élne. Tréfás kedvű volt és pajzán; s ha kellett, bizony furfangos is. S ami nagy kedvezés volt és eleven számára egyaránt, ott bujkált mindig Rozsda körül a szerencse is, hogy a végső szükségben megérlelje a gyümölcsöt a furfang ágain.

Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.

Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.

Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni.

Volt egyszer egy szegény ember; úgy hívták, hogy Czincziri Ábrahám. Vagyis Czinczirinek hívták, de Ábrahámnak keresztelték. De nagyon szegény ember lévén Czincziri, azt mondták róla, hogy a módos Ábrahám helyett elég lesz neki a Hám.

Így aztán csak Czincziri Hámnak ismerték mindenütt.

Mondom, nagyon szegény ember volt ez a Czincziri Hám; olyan szegény, hogy párja messze tájon nem is akadt. De veretlen volt abban a másik dologban is, hogy nagyon sok gyermeke volt.

Éjfél után a szarvára dőlt a növendék hold, s az erdő háta mögött elmerült nemsokára. Nyilván párás volt nagyon a lég, mert a csillagok is csak a tej halovány színében hunyorogtak. Vidámság semmi nem volt az éjszakában, sem az erdő életében valamicske szeszély.

Így van ez nyárutón.

Komolyan ül ilyenkor az erdő, kedv és kíváncsiság nélkül. Úgy ült azon az éjszakán is, a szurok fekete lelkébe egészen elmerülve. Nagyritkán csak egy ág reccsent meg valahol, s hullott vakon a földre.

Sokan azt mondják, s magam is tapasztaltam, hogy a János nevű emberek élete igen változatos. Egyszer a szerencse szekerén ülnek, máskor pedig makrancos szamárnak a hátán. Ha például nyáron által mezei utakon vagy éppen parlagi földeken járnak, a bogáncsok jobban megragadnak a lábszárukon, mint a Pál vagy éppen Dániel nevű emberek lábi ruháján. Másfelől azonban, mint ahogy mondám is, nemcsak a sors bogáncsai kedvelik ennyire őket. Hanem vidám és kalandos történetek, is gyakrabban esnek meg velök, mint az előbb nevezett személyekkel avagy éppen a Salamon vagy Márkus nevű példás emberekkel.

A magas kőszál mögött, a keleti peremen gyűlni kezdett a fény. Először violaszínben, majd halovány pirosban szállt az égi füst; aztán aranyözönnel öntötte el a messzi peremet. A nap korongja nem látszott még, de a májusi harmat a zsengéken már csillogva lüktetett.

S akkor a fénylő pirkadatban, messze a kőszál mögött, megszólalt az öreg holló. Röptében, ahogy közeledett, mély hangján kugott néha-néha egyet, majd nyitott szárnyakkal leszállt a kőszál tetejére.

A tanya gyümölcsös hegyoldalon feküdt, s nem messze az erdő peremétől. A csűr derékig és a fák törzse még benne állott az éjjeli sötétség sűrűjében, de a ház meszelt oldala már derengve látszott. A csillagok is, a gyümölcsfák és az épületek fölött, hunyorogva már hajnalt jeleztek.

Őszi éjszaka volt.

Tiszta és éles volt a lég, hóharmatot ígért. A levegő tengeréből távoli harangszó buggyant fel valahol. Néha elhalt, máskor pedig kibuggyant a csendből a hajnali zengzet.

Történt egyszer, még az elaggott világban, hogy a tüskés sün nagyon elbízta magát. Hegyes orra lévén, hajlott is mindig az oktalan elbizakodásra. Így aztán csak kellő alkalom kellett ahhoz, hogy a fejét egészen elveszítse. Ez a kedvező alkalom nem is késett sokáig, mert az egyik esztendőben úgy forgott az időjárás, hogy a nyár végére valóságos paradicsom lett az ő számára a föld. Fölös számban elszaporodtak ugyanis az egerek, melyekkel nagyon szeret élni a sün.

Erjed a világ.

Csak a magban, tavasz jöttén, csupán abban feszülhet úgy a csend, mint ahogy erjedve feszül a tavaszi fennsík fölött. A madarak is, melyik-melyik a maga módján, megbújva várakoznak a rengetegben; s nem orozkodnak, örökös szimattal és a lét vastag reményével, a négylábas állatok sem.

Erjed a világ, feszül a csend.

Csak a Küküllő vize zúg, valahol távol. Eső nélkül is, úgy hallik, meggyűjtötte tavaszi vizét. Szilaj módon és zuhogva szól, de erdőn által megcsappan bezzeg a hatalma, mert azok a zsenge levelek annyira megszűrik a hangját, hogy a fennsíkra már csak úgy érkezik, mintha dúsgazdag tavaszi pára zengene-zungana csupán.

Úgy tanultuk, de másrészt tapasztaljuk is, hogy az ember értelmes és társas lény. Mivel ebben a felfogásban, tekintet nélkül a bőr színére és az elme csiszoltságára, mindnyájan egyek vagyunk, be is kellene tartanunk egy üdvös kívánalmat. Nevezetesen azt a kívánalmat, hogy senki felebarátunk gondját-baját kellő ok nélkül ne szaporítsuk. Ez a nemes viselkedés, legelőször is, azzal a megtartóztatással jár, hogy rossz hírbe nem keverünk senkit; sőt a kíméletlen bolygatást s még az ártalmat is elhallgatjuk, ha nem a közüdvösséget, hanem csak minket érint a bolygatás, avagy az ártalom.

Szép volt az a nyár, minden tekintetben. Idő is olyan járt, ami nemcsak a termésnek kedvezett, hanem az embert is gyönyörködtette. Sok öröm volt hát, és kellő eredmény a mezei munkában, melyet legtöbbször atyámmal együtt végeztem, de már gyakorta magam egyedül is. Igaz viszont, hogy ezt meg is lehetett kívánni tőlem, hiszen már a tizenhatodik esztendőmben jártam. Mint diák, éppen akkor voltam az ötödik osztályba menendő, vagy már nem is menendő, mert elmúlván a szép nyár, ott kellett volna már ülnöm a padokban.

Mozdult a téli hajnal.

Mint az ezüst pára, mely derűsebbre lebben, csak annyira mozdult meg a patyolat föld felett. Az emberi szem még alig-alig is tudta tükrébe fogni, de a madarak már látták, hogy mozdul a nap.

Lassú hunyorgás után a csillagok elhunytak a keleti égen, aztán mint az öröm lehelete, elindult onnét a halovány fény. Útjában, ahogy közeledett a falu felé, az éjjeli derengésből fehérre merítette a havas fákat; majd az öreg Ehedi Ambrus kertjében mintha megállott volna néhány pillanatra.

A csordapásztorok sokat emlegették ama napokban az időjárást, amely enyhe volt és örökkön fénylő. Nem is lehet csodálni a pásztorokat, mert ők igen megszokták volt, hogy az esztendőnek abban a szakában folyton borongjon az ég. Más esztendőkben változékony szelek fújtak olyankor, legfőképpen a nagy tenger felől. S gyakran hoztak futó esőket is azok a szelek, melyekben a cédrusfák már fázósan sírdogáltak.

Ilyen időjárásra azonban, mint ebben az esztendőben, s éppen télnek idején, még az öreg pásztorok sem igen emlékeztek.

Mint valami nagy színes madár, ismét leszáll májusban a földre.

Erre gondolván, a múlt bokraiban megszólal a fülemüle, és az emlékezetben nyílni kezdenek a virágok.

Rózsa virít is már.

Árva leány volt Rózsa, szegény falusi emberek gyermeke. Az apjára nem is emlékezett, mert másfél esztendős volt csupán, amikor az apját, egy kegyetlen téli estén, holtan hozták a lovai haza. Ott feküdt a fuvarozó szekérderekában, végleg megbékülve, amikor a téli sötétben a kapu elé döcögtették a lovak a szekeret.

1.

Végre ez a perc is eljött!

A csizmája fénylett, ahogy ilyenkor, az esztendő utolsó estéjén illik is; már csak a göndör szőrű fekete sapkát kell feltenni, s akkor mehet is. Ott állott gondos öltözetben a szoba közepén, s még egy pillantással széjjeltekintett. A lámpa sárgás puha fénnyel égett az asztal fölött; az anyja betegen az ágyban feküdt, mint öt hét óta már folytonosan; s az apja ott ült a kályha mellett egy alacsony széken, és hunyorgatva törökbúzát fejtett.

Vannak az életben bozótos dolgok.

Így például nehezen tudja megmondani az ember, hogy valójában hol is kezdődött az a bizonyos esemény, amely aztán nagyot fordított az életén.

Maga Zöld Lázár is így járt, amikor a nyár végén elcserélte a házát, s véle az egész apai belsőséget, ami ugyan szegényes volt, de legalább jó helyen feküdt a faluban. Nevezetesen az országút mellett. Viszont az új otthon pedig, amit cserében kapott, egészen kívül, s egy kicsit messze esett a falutól.

Gazdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három "ember" közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. A szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itt-ott meglebbentsék a leveleket.

Csak napnyugta előtt komorodott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komolyult, de még az is színborulat volt inkább, mint távoli felhő.

1

Sokan úgy tesznek, hogy mindjárt a nevüket is megmondják, amikor valami érdemes történetet el akarnak mondani. Azzal nemcsak azt kívánják tudtul adni, hogy fontos dolgot beszélnek el, hanem nyilván azt is, hogy ők, akik elmondják, nem akárkik, hanem valakik. Eme szokás szerint én is mindjárt megmondom, hogy engem Födeles Ignácznak hívnak; csakhogy én nem azért említem meg a nevemet, amiért némelyek tenni szokták; hanem csakis azért, hogy bárki láthassa, miszerint a történet velem esett meg, s ezenkívül még olyan okból is, hogy senki ártatlan ember gyanúba ne keveredjék, hanem egyenesen engemet lehessen feleltetni, ha ugyan valamit helytelenül tettem volna mindabból, amit mostan el akarok mondani.

1

Ismét péntek volt.

Már ott szorongtak mind az emberek, abban az üres és elhagyott raktárhelyiségben, ahol minden pénteken, ilyenkor estefelé, máskor is egybejöttek. Sokan téglákon kuporogtak, mások deszkákon ültek, miket a hónuk alatt hoztak. Az omladozó falakat is megszállták, mint a legyek; de a legtöbben lehajtott fejjel álldogáltak.

- Itt mi lesz? - kérdezte egy öregasszony.

Akitől kérdezte, fiatal és sovány férfiú volt.

Mendegélt Barabás bácsi a hosszú és köves falusi utcán. Mendegélt hazafelé. Vasárnap délután volt, ősszel. A nap már nem nagyon melegített, csak nagy volt, és elomló módon fényes, mint ahogy szép őszi napokon s nyugta előtt szokott is lenni.

Lassan és nagyon elgondolkozva ment az öreg. Néha pöffentett egy-egy pipa füstöt, de látszott rajta, hogy még a füstöt sem veszi észre, nemhogy az embereket, vagy éppen a sárga-piros gyümölcsöket, melyek a kertekből kimosolyogtak az útra.

Volt nekem egy barátom, Nyárádi Samu.

Mondhatnám, a körülmények tettek barátokká minket. Ugyanis egy időben lettünk a vidéki város neves egyetemének hallgatói, s együtt is laktunk a Fiúnevelő Internátusban, közös szobában.

S szegény és pénztelen fiatalemberek voltunk mind a ketten.

Hát néhány nap alatt barátok lettünk.

Nagyon gyapjas, kerek feje volt Samunak; s termetre törzsökös. Lassan mozgott, lomhán is járt egy kicsit. Mindez nem lett volna azonban hátrányos, mert hiszen volt nekünk időnk arra, hogy lassan mozogjunk.

A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton, s húsvétkor a gazdag sárban.

A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza.

Hanem a szekerezésnek, s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka.

Engemet Virág Lajosnak hívnak, ami hangzásra úgy hiszem, elég kellemes. De én mégsem a nevem szépnek mondott és kellemes hangzata miatt írom le magamat, hanem inkább azért, hogy felébresszem az anyakönyvi papirosról, ahol sárgán fekszik, már mióta! Ugyanis csupán Los bácsinak neveznek az egész faluban, amit kedvességből tesznek az emberek. S megszoktam én is, sőt mi több, szívesen hallgatok magam is erre a névre, ámbár jól tudom, hogy némileg hibás beszédem szülötte eme név, amennyiben egy kicsit sietve, sőt néha-néha hadari módon szoktam beszélni.

Már esztendők óta özvegyi sorban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Úgy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál.

Végre azonban mégis történt valami.

Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólani kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen, s hol van otthon.

Nálunk, a föld és az élet hegyei között, nem egészen olyan a világ, mint a gazdag és szabályos népeknél. Már a nap is úgy alkonyodik mindig, mintha először csinálná. A kandi hegyek között már estefelé összedugja az ég és a föld a fejét, s az alkonyat minden árnyalatára tervet csinálnak ketten. Majd a völgyekben és a bukkanó utakon elindul lebegve a borongó fuvalom. Télen különösen.

Azon a napon is így érkezett meg, megelőzve az időt és tele cselvetéssel, az otthonos alkonyati fuvalom.

Nehéz időkben falun is szükség mutatkozik arra, hogy az emberek összetegyék az eszüket. Ilyen szükségből keletkezett az a kedves társaság is, amely Fórika Máté házánál minden héten összekoppant egyszer. Váltig csodálkoztak a tehetős gazdák, hogy némelyek éppen a Fórika házánál osztják a világot. Fórika ugyanis amolyan jövevény volt a székely faluban. S főleg írástudatlan ember, kinek a szájából a tudákos nagy szavak mégsem fogytak ki soha.

Mint a zöld király birodalma, olyan volt a fennsíkon a hegyi mező. De a hatalmas mezőnek nagy volt a nyelve is, melyet messze és szélesen benyújtott az erdő közé. Ez még kövér volt, a mezőnek ez a nyelve: úgy tetszett valósággal, mintha a föld lüktető zöld vére és illatos ereje mind ide torlódott volna, az őszi fordulás előtt.

Magára és Istenre maradva elmélkedett minden. Bölcsen a föld, szomorkás derűben az erdő, mosolyban a levegő; és a nap is búcsúzás előtt, összegyűjtött fényében lobogva.

Még a "nagy háború" előtt jóval, az történt az egyik téli napon, hogy a postás szokatlan ajánlott levelet hozott nekem. Szokatlan volt a boríték színe, mert majdnem piros volt; a nagy formája, a rengeteg bélyeg rajta, s főleg szokatlan volt egy irdatlan kerek pecsét, amellyel a levél ki volt tüntetve elöl-hától.

Rossz érzéseim voltak, mialatt a postás könyvébe beléírtam a nevemet.

- Honnét a csodából jöhetett?! - gondoltam magamban.

A vadgyümölcsök hullottak már, úgy benne volt az esztendő az őszben. Száraz nyugalomban ült és gondolkozott az idő, barnapiros foltokkal az arcán. Eszébe sem jutott talán, hogy valami történet vagy szellő legalább, meg tudná foganni.

Hanem estefelé már kezdettek színváltozások esni; majd hűvös fuvalom hullámai jöttek, melyeknek rezzenetében hulladoztak a megmaradt falevelek; s messze, a szálldosó levelek mögött, a leszálló nap festette pirosra a kedvetlen fellegeket.

Kisasszony napján, verőfényes déli időben, ünnepélyes derűvel jött a templomból a menet. Elöl az ifjú pár haladt egymás mellett, bátran és dicsekedve. Utána az örömszülők bandukoltak boldogan elereszkedve, s a násznagyok feleségeikkel, mintha fizetést is kaptak volna ezért a mutatós hivatalért. Majd néhány rokon igyekezett, nehogy az esemény udvarából kimaradjon. S hátul a gyermekek, kicsi porból nagyot kavarva.

A lakodalmi szekerek most valahol a mesében zörögtek, s ott prüszköltek hangosan a pántlikás lovak is.

Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásul nekik adták azt a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak szegények, s szerelmükben úgy megnyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr a felesége mellől átdörmögött a műhelybe:

- Lőrinc, fölkeltél-e?!

Negyven után az első esztendőben valahogy úgy történt, hogy amikor a tél érkezett, én is éppen akkor látogattam meg, otthon a faluban, a családi kört. Mivel az időben megbolydult idők jártak a világ felett, örömökről és bajokról egyformán sokat virágzott esténkint a szó. Az időjárás is úgy akarta, hogy emlékezésben és szóban éljenek a falusiak, mert a szüntelen havas eső és a lábbelit pusztító sár mindenkit a házba szorított.

Ahogy mondám, azok az esték különösen érdemesek voltak és termők, mert hol a férfiak jöttek el, hogy a világ számára igazságot osszanak; hol pedig az asszonyemberek telepedtek oda fonógépeikkel.

Néha vadkantermészete van az időnek, máskor a tűz melege bújik belé. Most olyan volt, mint az imádság: a levegője tiszta, és a fénye komoly, s mégis szomorkás egy kicsit.

Aki teheti, üljön a napra ilyenkor.

Árpád is ott ült a grádics alsó kövén. Egy pillangó röpködött előtte, tapasztalt légi állat, pirossal díszített, fekete szárnyakkal. Bölcsen hajladozott, szép meggondolással, egyszer az Árpád fekete kalapja fölött s máskor tisztesen az arca előtt.

Abban az esztendőben különösen pazar színeket virágzott az ősz. Bár ilyenkor a tavasznál is szebb talán az erdélyi világ, mégis türelmetlenül vártam, hogy feketére vetkőzzenek a fák; s majd annál is hevesebben, hogy tegyenek már fehér sapkát.

Vártam a karácsonyt.

Mert ugyanis, évenként meg-megújuló vágyam szerint, erre a pásztoros ünnepre haza akartam menni a faluba. Be is léptünk végre karácsony hetébe; s szerdán reggel azt mondtam magamnak:

- Ne késlekedjünk tovább!

A fűtermő helyeken csillogott a föld, s a fák ágai cukrosak voltak. Felettük ropogósnak tetszett a derült ég: szinte félni lehetett, hogy meghasad valahol, amikor tüzesen rányomul a felkelő nap.

- Ha megereszkedik az idő, várni lehet a havat - mondta a kovács.

Gergely nem csodálkozott, hogy így beszél vele a kovács, pedig csak tizenöt esztendős volt.

- Pedig megereszkedik - felelte.

A kovács kinyitotta a műhely ajtaját, s rámutatott egy kerékre.

Tavasszal pajkos a világ; az ég és a föld egyaránt. Csupa ámulat, hogy az imént is mily titkosan kerekedett egy felhő! Ha lehetne a semmiből valami, az ilyen felhő abból születnék. Így azonban azt kell hinnem, hogy a kékség sűrűjében dióhéj rejtőzködött, melyből a magos fuvalom bontotta ki őt, mint egy szürke köpönyeget. Puha és szeszélyes köpönyeg az efféle tavasz végi felhő, s nem erénye neki a szerénység és az illem.

A nyáj fölött, messze a magasban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben; úgy siklott, mint az acél. Ő még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már lehanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte s főleg az ugri-bugri bárányokat, kik elkésve születtek, s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős hegyi világban.

A tolvaj sas tudja az ilyent.

Sokszor keringett már felettük, pedig nem több, csak egy hete, hogy itt van a hegyi legelőn a nyáj.

Gondoltam, a húsvéti ünnepekre hazamegyek a faluba. S haza is mentem. Mint a nap és a hold, az öröm és a bánat is úgy borongott otthon. Az idő valósággal együtt küszködött a néppel, de kiverődni még nem tudott egyik sem.

Így közeledett a húsvét.

Esténkint, a nagyobbik húgom és a sógor hajlékában, néhány rokon és szomszéd együtt szokott ülni velünk. Ilyenkor beszéltük meg a világ dolgait, melyek között a falu hírei voltak az elsők.

Nagyszerdán is így volt.

Angyal tanyázik a szobában.

Vagyis Etelka nem szól, Gyula még annyit sem. Öthetes házasok, kik beszéd nélkül is ragyognak, és pályán maradnak, mint a csillagok. Már egy félórája így ülnek csendben, zsongító korai este, októberi száraz nap után.

Bátran szendereghet az angyal.

A lámpa ott kuporog az abroszon, asztalra téve: a lángja puhán és finoman bólogatja, hogy ilyen a szerelem. S mellette az asszony, aki szőke és olyan kicsi, hogy elférne egy tenyéren, karmantyút köt az urának.

Mint a városban az emberek, falun is összevissza járnak az órák. Nem jelezhetem hát a pontos időt, amikor Ágoston, egy ládával a hátán, visszaérkezett a katonaságtól. Vasárnapra virradóra volt, legszebb tavasszal; s tudom azt is, hogy falunk felett a goromba nagy hegy sűrű éjjeli burkát éppen vedleni kezdte.

Gondolom, hajnali négy óra hét perc, esetleg kilenc van ilyenkor. Ebben az időben már kelőben vannak, akik gazdaságot visznek. Ágoston is már nyitott szemekkel találta az apját, aki nyomban és nagyot segített a végleges megérkezésen, mert az első szavával így szólt:

- Tedd le azt a ládát!

Egy őszi reggelen, amikor a harmat már erősen érőben volt, hogy dér lehessen belőle, nagy rivalgással mentünk az iskolába. Erős mosdás volt azelőtt, ruhát is vasárnapiformát vettünk, mert a nyár farkán új tanítót küldött a faluba a püspök, s az iskolai szembekerülés reggele most érkezett el!

Maga a természet is figyelésben állott már reggel nyolc órakor. A pap szomszédos kertjéből a kékszemű szilvafák erősen leskelődtek bé a tanterem nyitott ajtaján, a ház bütüjénél a birsalmák sárgán hümmögtek, s az utolsó percben a nap is felragyogott a szemközti hegy tetején.

Két cinege röppen, és rászáll a zöld pattanásos, kicsi szilvafára, mely a falusi tornáccal szemben vékonyan álldogál.

- Látod azt az embert? - kérdi az egyik cinege.

- Hol? - pattan a másik.

Már látják János urat mind a ketten, nevetgélve pattan rá a szemük, és pattan le róla; s ugrándoznak örömükben, hogy jaj, de mulatságos egy ilyen ember. Egy ilyen nyugdíjas fináncőrmester, akinek kalapja is van, ruhája is van, s a ruhája felett még zöld köpönyegje is!

Mielőtt leborulna az este, szokásom szerint széjjeltekintek mindennap a földön, mintha szívem szerint gondviselője volnék a világnak. S amit ilyenkor látok, azt néha elmesélem azoknak, akik nem érnek reá széjjeltekinteni soha.

Azon a nyári estén is, amelyen elkezdődött ez a történet, meghordoztam szememet a világon. Mosolyogva és majdnem együgyű módon esteledett. Nem is hittem volna, hogy másnapra béfelhősödik az ég, és naphosszat nyargalásznak az apró szelek.

Abban az időben, amikor étel és ital nélkül még nekem is jól megjárt, mert a születésemmel még hátralékban voltam, élt az egyik faluban egy becsületes szegény asszony. Kicsi jóakarattal még fiatalnak lehetett volna mondani, de ő özvegységben élt mégis, mert az urát egy kutya sírba döntötte harapás által. A házikóján kívül nem is volt egyebe, csak az igazságosan és ékesen szóló nyelve és szorgosan dolgozó két keze. Volt még két titkos kincse is, de arról senkinek nem szólott, s így nem lehetett tudni, hogy micsoda titokzatos kincsek voltak.

Úgy volt még akkor, ennek a történetnek a kezdeti idejében, hogy a pokol birodalma kilenc nagy tartományból állott. Mindegyikben volt egy kormányzó főnök, akit fekete vajdának neveztek, csak egyedül a kilencedikben nem volt fekete vajda, mert ott az egész birodalomnak a legfőbb ura székelt és uralkodott, vagyis az ördögkirály.

Itt a kilencedik tartományban élt a többi között egy Bambuc nevű őrdög, akit a társai nem szerettek; maga a király pedig egyenesen elpusztította volna, ha a pokol törvényei ezt megengedték volna.

Egy időben sokat járogattam egy Sántamalom nevű faluba, ahol templomot építettünk. Kőmíves minőségben dolgoztam, s bizony az első időben nemegyszer gondoltam arra, hogy otthagyom az épülő templomot, s valahol könnyebb természetű munkát keresek magamnak. Jól tettem azonban, hogy erről a szándékomról mégis lemondtam, mert későbben a sántamalmi emberek nagyon megszerettek engem, és olyan történeteket beszéltek el nekem, amelyekből hasznot és szükséges bölcsességet sokat lehetett meríteni.

Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc a hírnöki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. A kilencedik nap éppen vasárnapra esett. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnökség mellett a gazdáinak, de azután, hogy megehette a délebédet, szabad volt ő is.

- Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat - mondotta magában. - Ezen a délutánon tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat.

Volt egyszer egy ember s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született.

Úgy hívták, Gyurka.

Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte s kézen-közön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz; de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte.

Addig s addig, hogy legény lett belőle.

Fogós kérdés, hogy milyen asztalosok vannak. Mert ha valaki azt mondaná, hogy van bútorasztalos és műasztalos: én azt felelném, hogy jó-jó, de hát még? Ha pedig azt mondaná, hogy van barna asztalos és van szőke, én azzal sem lennék elégedett.

A szemem csak akkor csillanna igent, ha végső szorultságból azt mondaná elmésen valaki, hogy van falusi asztalos és van városi asztalos.

Keserű Mátyás falusi asztalos volt.

Növendék koromban, amikor deák voltam, nyáron által gyakran időztem a mester műhelyében.

A csendes és szomorú szobában, mialatt az óra apró ketyegéseivel kis szegeket ver az időbe, elgondolkozom Lőrincen, az Ábel testvérin. És számba veszem, hogy vajon kik és hányan lehetnek, akik még emlékeznek reá!

Bizonyos, hogy a szabad természet madarai elsőnek tudnák elmondani, hogy a tavaly nyáron mily dallamosan fütyörészett ez a mókás fiú, amikor csúnya bottal a keziben és idős tarisnyával a vállán a város felé vette az útját. Az országút is jól emlékezhetik hosszú lábaira, melyeken könnyedén és kíméletesen tudott a világba menni.

1

Hálistennek, jól tudok aludni, s túlságosan korán sem szoktam kelni, hacsak valami fontos ügy fel nem kelet. Az ősz elején azonban mégis úgy esett egy szombati napon, hogy korán felébredtem. Pirkadott csupán. Alighogy felfedeztem ismét a világot, sietve egy kisded és egyszerű költemény jött oda hozzám, és kezdetleges bölcsességgel azt tanácsolta nekem, hogy hamar ugorjam ki az ágyból, mert különben rossz gondolatok fognak megtámadni.

- Honnét jössz?

1

Bizonyos, hogy a városok teli vannak hóborttal és nyavalyákkal. Szűkiben van a pénz is, nemkülönben a reménység, hogy vajon tud-e még szebb és emberségesebb világ létesülni? Annyira hatalmat vett rajtunk már a rossz, hogy sokan a falvak felé fordulnak, és az egyszerűbb népbe vetik a hit s a reménység horgát. Mondják, hogy sok tanulságot lehet emígy szerezni, sőt némelyek állítása szerint már az Ige is megkerült a barmos emberek között.

Ezeket hallván, magam is elhatároztam, hogy ezen a tavaszon követni fogom a nép barátjának példás magaviseletét.

Mintának való őszi éjszaka van. Olyan, mint az igazi tudós: derűs és bölcs. Innét a kis falusi házak közül különösen megejtő. Vannak csillagok is, nevetők. S megvan a hold is; valami érdekeset láthat, mert tágra kerekedve mereng.

Képzeletemben sokan gyűlnek az egyik idétlen házacska elé, amely félrebillentette jókedvében a kalapját. Ének is hallatszik ki onnét. S tánc és muzsika.

Lakodalom van.

Egy csepp türelmet kérek, és elindulok bé a házba.

Angyali falu ez a miénk.

Különben nyár van, s természetesen este.

A hold kidugja az égi hárem függönye mögül az arcát, és legények után leskelődik. Hamar meglát két fiatal tehetőset, és megkérdi tőlük:

- Hova mentek?

- Az orrunk után - feleli Ádám.

A hold nem húzza fel az orrát:

- Úgyis tudom - mosolyog negédesen vissza.

- Sokat tudsz! - enyeleg Ádám is véle.

József elszégyelli magát, és közbelép, nehogy szerelem legyen a dologból.

1

Mindenütt szép a május, de a püspöki udvarban a legszebb. Különösen ilyen jókor, napfelkelés idején. A harmat nevetve csillog, mintha Szűzmária drágagyöngyöket hintett volna széjjel az éjszaka. A virágágyak kórusban éneklik a sokféle színt, s körül a kerítés mellett: fehéren és lilán orgonáznak a fák. Fent pedig, és kereken, a háromszárnyú palota tetején, a friss fényben piros szájjal dalolnak a hazajött fecskék; olyanok éppen, mint az apró kicsi papok, kik az első miséjüket éneklik.

Kortárs volt Galambos Lázár.

Olyan világban talált élni, melyben a bokrok tolvajokkal és a városok kalmárokkal voltak tele. De ő mégsem használt csúf szavakat a szégyenteljes romlással kapcsolatban, hanem nappal tett-vett kicsi birtokán, esténként pedig türelmesen imádkozott az emberiség megjavulásáért. S nemcsak ő imádkozott kopogó egyfejére, mert volt neki egy Sári nevű felesége és egy növendékfia is, akit viszont Samukának hívtak: s őket is rászoktatta apránként a mindennapos ájtatosságra, s mialatt az egek nevetve virítottak odakünn, ők óraszámra duruzsoltak hárman.

Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő, és hó helyett megvedlett világ.

Nevetséges, mintha fázós majom találta volna ki.

De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem: kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vadföld. Elfutna, ha látna.

Fapiac egy székely városkában.

Szolgáló megy keresztül rajta. Olyan, mint a megérett bogyó. Két kártyában vizet visz, a döcögős talajt szidja, s a vizet locsogtatja.

Csak most érkeztem haza; negyedórája sincs. Iramodva jöttem az éjszakában. Három kutyát, ugyanannyi bakát és egy cigánylányt láttam csupán utam alatt. Nem támadott meg egyik sem. Néha hátralestem, de nem is követtek. Bizonyára észrevették, hogy egy különös kicsi szörnyet cipelek a vállamon: egy babafejű körmös alakot. Észrevették, és megijedtek tőle. Amit nem is lehet csodálni, hiszen olyan ez a kicsi körmös alak, mint kölyökkorában a halál: csontszínű, vigyori, a helyén makacsul megülő.

A kicsi, gerendás korcsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva, s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsontok. Fent a hiúban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.

És a szekeresek ezt a kietlen, bolond-vigyori korcsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.

A város északi kapujában jókora domb púposodott. Laposabb országban hegy is lehetett volna bátran. Az országúton, amely pontosan a közepén kúszott keresztül, éppen egy vándorember igyekezett a tetőre jutni. Az aljból legalábbis vándorembernek látszott. Ha azonban közelebbről szemügyre vette valaki, kiderült, hogy se nem vándor, se nem ember. Botja és tarisznyája volt ugyan neki, s növésre is eléggé megjárta, de azért csak növendék volt ő. Kacagnivaló, de eredeti.

Bekenem friss vízzel a homlokomat.

Készen vagyok.

Látom a falumat. Olyan, mint egy hatalmas kóberes szekér. Valami hegy van eléje fogva, mint egy mérhetetlen fekete gebe. Hűvös éjszaka van. Hűvösebb is lehetne, mert koros őszt mutatnak a fák, a magas ég is ki van derülve. A hold süt, nem versenyképesen, csak szelíden süt. A mérhetetlen gebe lomhán abrakolja sugarait, miközben éjfélt mutat a farkával, mint egy különös szerkezettel.

Valami vénasszony kopogtat a csendes utcán.

A falu leégett. A nagy látvány óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen jártak a romok között a fekete földön. Azoknak is a fele kutya volt.

Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők, magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett közülük. Ezek még inkább urak voltak: autóval érkeztek, szép fekete ruhát viseltek. S már a szomszéd faluban kibeszélték, hogy ők kik: az egyik politikus volt, a másik tudós, a harmadik író.

A vizek hátáról leszállott a fény. Az erdők átbújtak a horizonton. A mezők lehunyták szemüket. A hegyek elsüllyedtek. Bent a faluban pedig eléjött rejtekéből a denevér, és az első ház derekára karikát repült suhogva. S reá kialudtak lassan a virágok a fán, s a házakban meggyúltak a lámpák. Aztán énekelni kezdett a csendben a harang is, mire végérvényesen megszületett a falusi este.

A pap felállott asztala mellől, s a templom felé fordulva, megszokott imádságát mondta:

- "...és áldott a Te méhednek gyümölcse: Jézus..."

- Plébános úr, egy kocsi béjött a kapun!

Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére. A negyedik végén, őszre menendőben, lefeküvék patyolat ágyába szép Domokos Anna. Alig imádkozott, szépen elaluvék. Akkor elejébe tiszta álom jöve s abban az álomban egy fekete madár. S az a nagy fekete madár felszállott a házra, annak jobb szárnyára.

- Honnét jössz, te nagy fekete madár?

- Idegen országból, szép Domokos Anna.

- S onnét mi hírt hoztál, nagy fekete madár?

1

Nagy legenda a bibliai Paradicsomkert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen.

Így szóltam magamban bolygásom elején a falu feletti dombon. Majd megindultam, és repdestek a szemeim, és fel-felnevettek néha, pedig nagy nemzeti bánat rágta szívemet. De most úgy láttam, hogy játszik az ég világán minden: játszik a Nap, ahogy kerek, langos fejét kacagva a hegyek mögé húzza, mint egy bujkáló óriásgyermek; és játszottak a varjak, amint a jegenyefa tetejéről kancsi szemekkel utána lestek; igen a dombok, ahogy fénykötelet húzni felálltak; az erdők, amint illatos aranyfüstöt pöfékeltek lomhán; a szitakötők, ahogy serényen cikáztak, mintha most keltek volna ki a petékből, melyeket a szivárvány a vízbe rakott; a két szomszéd falu, ahogy az országutat egy mesebeli borotvaszíj módjára feszesre kihúzva fogta; és játszott mindenekfelett maga az égbolt, amely a végtelenbe kifeszülve lebegett, mint egy univerzális napernyő, minek a nyelét elvesztette a Föld.

A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fái és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban, és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra.

Sokáig nem jött senki.

Végre egy hajlatnál előbukkant mégis egy szekér.

A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet.

És most, a délutáni aranynapon, gyermekcsapat rajzott a pünkösdhajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló, kicsi, tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.

Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen.

1

Öröme hajtotta, mint a benzin a motort.

Gyorsan jött. Ruhája katona, lábbelije bakancs, sapkája semmi, maga Gábor.

Hirtelen kanyarodóhoz ért, de akkor meglátta faluját, s egyszerre megállt. Érezte, hogy szemébe hull az egész nagyközség, csak a torony akad fel homloka csontján. Az öröm kibuggyant egy szóban a száján:

- Templom! - mondta.

Szemei nedvesen remegtek. Fáradt lábai újraszülettek. Az októberi hideg szél neki sem szél, sem hideg nem volt.

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy, de helyét sehogyan sem leli. A gondolatok csokorban teremnek buksi fejében, villognak, futkorásznak, s ha meg akarja fogni őket, akkor elrebbennek, mint a társkereső kicsi madár.

- Így se járék! - békétlenkedik a szoba közepén, majd a karjait hátraveti, ahogy töprengő papok szokták, és sétára fogja dolgot.

1

A faluvégén vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

Elhaladt: ki a faluból, neki a Cigánydombnak.

A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

És bent a huruba földjen szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs.

Ott feküdtek egy lankában egész éjjel. Forró testükből erő és élet áradott az idegen földbe. Tizenketten gyermekhonvédok alkottak egy rajt, s egymást védték és szerették, mint egy kóborló nomád család.

A tizedes rajvezér is, maga Birtalan Gáspár, huszonegy esztendős volt csupán: de kiváltképpen eleven, jelre és szóra lobbanó, széplelkű legény, kerek, tömött teste remek véges-végig.

Mind a tizenketten érzések tengerén időztek.

A sóvidéki ember naphosszat kereste a kabalája fején a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott:

- Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen.

E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet.

Némelyik addig bújja a könyvet, amíg aszott bőrén keresztülsüt a hold világa. A másik megint buta marad, mint hetivásárba járó félszemű pogácsás.

Hanem Bakk Lukács nem számítódik sem ide, sem oda, mert ő egyedül állott a kerek földön, mivel a tudományát kebeliben hozta magával a világra. Azért semmi álmélkodás abban, hogy szent Mihály-nap hajnalán kiállott a kopac hegyoldalba s a csillagokat emígy egyeztette az idővel:

- Ó, te édös Teremtőm, nem szólok a dógodba, de egy esztendőt sem vetek belé, s a világ feneke kiesik a csihánzsákból.

1

Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendők óta hányja-veti, s még most sem tudja, sírjon-é, vagy megőrzött kincsén mosolyodjék. Fakó tornya mindenszenteket most ünnepli, s benne két legényke nyitó örömök közt az élet szekerére felszállni most kíván. A templom mezején tövisbokorra repül egy éneklő madárka, s új élet támadását beszéli három halovány virággal.

A pap sárguló misekönyvében a szent szöveget már kikereste.

Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.

Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

Jámbor atyámfiai tudván, hogy sötét színű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő s az Olt vidékire, a pótlásban nagyon hittek, s nemhiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

- Állítsd elém Durumót!

Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

Egy üveg előtte, egy a cigány előtt.

1

Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.

A havasi faluk háta mögött az égnek egy zord gondolata beléhullott az erdők méhébe, s rá felzúgott a csend. S felébredtek a fák, a víz és minden ékessége a földnek.

A hegy alatti kicsi falut az álom kezéből kiszakasztotta a szél, s a Száraz Boda Izsákné háza fedele a nyugalommal együtt megimbolygott.

Kesergő szellemek jeget sírtak a fellegek hátán, s így hoza jégesőt a zivatar.

Nehéz álmom volt. Érettségiztem. A kihúzott tételt gombóccá gyűrtem markomban. Valami lázas meleg ömlött be az ablakon, künn szomorúan flótázott a sárgarigó, és az elnöklő tanár túlvilági hidegséggel nézett rám. Talán azt akarta mondani: – Köszönöm, elég… – amikor megzörgették az ablakom.

– Hajnal van!

Fáradtan, összetörten, de boldogan ébredtem. Akadozó emlékezetem előhozta a tegnapi napot, a terveket, és lassan kiderült, hogy az érettségi rémével immár kilenc esztendeje megbirkóztam.

Volt nekem egy barátom, Nyárádi Samu.

Mondhatnám, a körülmények tettek barátokká minket. Ugyanis egy időben lettünk a vidéki város neves egyetemének hallgatói, s együtt is laktunk a Fiúnevelő Internátusban, közös szobában.

S szegény és pénztelen fiatalemberek voltunk mind a ketten.

Hát néhány nap alatt barátok lettünk.

Nagyon gyapjas, kerek feje volt Samunak; s termetre törzsökös. Lassan mozgott, lomhán is járt egy kicsit.

Ismét péntek volt.

Már ott szorongtak mind az emberek, abban az üres és elhagyott raktárhelyiségben, ahol minden pénteken, ilyenkor estefelé, máskor is egybejöttek. Sokan téglákon kuporogtak, mások deszkákon ültek, miket a hónuk alatt hoztak. Az omladozó falakat is megszállták, mint a legyek; de a legtöbben lehajtott fejjel álldogáltak.

- Itt mi lesz? - kérdezte egy öregasszony.

- Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz.

- Sajnos, egy kissé rövid az ostorom.

- Sőt, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit.

- Hogyne bicegne, mikor csak három lába van!

- Jé, tényleg... Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni?

- Nézze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét kutyám háromlábú.

- Jaj, szegények!

- Inkább engem sajnáljon, Ilonkám!

Egy nagy politikai pörben mint negyedrendű vádlott életfogytiglanit kapott; ebből hat évet le is ült, méghozzá magánzárkában és ártatlanul. Társait sorra kikezdte a börtön, mindegyiket a leggyengébb pontján, kit a szívén, kit a tüdején, kit a lelki egyensúlyán.

Ő, a túlérzékeny idegrendszerével, már a hatodik héten sírógörcsöt kapott. De mikor ráborult, az asztala lapján észrevett egy hangyát.

Valamikor régen – amikor még kevesebb volt az ember, és messze földön alig akadt egy-egy falu – keményebb volt a tél, forróbb a nyár. Szélesebbek voltak a folyók, nagyobbak az erdők, ahol éjszakánként titokzatos arccal járt a hold, és törpék bújócskáztak a gombák alatt, melyek akkorák voltak, mint ma a kofák esernyője a piacon.

Mondom, régen volt ez nagyon.

A hegyek kopaszok voltak és árván hidegek, a mezőkön csak a füvek suttogtak, ha arra járt a szél.

A faluvégén vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

Elhaladt: ki a faluból, neki a Cigánydombnak.

A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

És bent a huruba földjen szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs.

A nyanya az ágy szélén ült. Arca csupa bemetszés, ránc, barázda, rovás; csak a fogsora villogott fiatalon. Harminckét gyönyörű foga volt az egri SZTK-ból, vadonatúj.

Kászonyné Kakas Hanna barátságosan rámosolygott, és elébe tartotta a mikrofont. Azt mondta:

- Csak meséljen bátran tovább a kedves néni. Se hangosabban, se halkabban, hanem úgy; mint eddig. Ez a készülék arra való, hogy megőrizze azokat a szép régi történeteket, amiket a kedves néni mesélni szokott.

Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827-1848).

Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.

A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek.

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. - 275 frankba - mondta a gyümölcsárus. - Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász.

A feleségem drágállotta, én nem. A görögdinnyéhez képest persze sok, de az ananászhoz képest bizonyára nem.

Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.

Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.

Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni.

A város északi kapujában jókora domb púposodott. Laposabb országban hegy is lehetett volna bátran. Az országúton, amely pontosan a közepén kúszott keresztül, éppen egy vándorember igyekezett a tetőre jutni. Az aljból legalábbis vándorembernek látszott. Ha azonban közelebbről szemügyre vette valaki, kiderült, hogy se nem vándor, se nem ember. Botja és tarisznyája volt ugyan neki, s növésre is eléggé megjárta, de azért csak növendék volt ő. Kacagnivaló, de eredeti.

Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére. A negyedik végén, őszre menendőben, lefeküvék patyolat ágyába szép Domokos Anna. Alig imádkozott, szépen elaluvék. Akkor elejébe tiszta álom jöve s abban az álomban egy fekete madár. S az a nagy fekete madár felszállott a házra, annak jobb szárnyára.

- Honnét jössz, te nagy fekete madár

Van egy ember, akivel állandóan találkozom. Én nemigen szoktam törődni a járókelőkkel, villamosszomszédjaimmal. Ők mennek a dolguk után, én is megyek a magam dolga után.

De ez az ember egészen más. Amikor először pillantottam meg az utcán, egy végzetes, számomra feledhetetlen napon, már öt-hat éve ennek, egyszerre szöget ütött fejembe, vajon ki lehet? Nem ismertem őt, mint ahogy ma sem ismerem.

A nyáj fölött, messze a magasban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben; úgy siklott, mint az acél. Ő még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már lehanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte s főleg az ugri-bugri bárányokat, kik elkésve születtek, s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős hegyi világban.

A tolvaj sas tudja az ilyent.

Sokszor keringett már felettük, pedig nem több, csak egy hete, hogy itt van a hegyi legelőn a nyáj.

Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

Nem lehet az t mondani, hogy Budán lépten-nyomon sündisznóba botlik az ember, ezért – egyik este – kissé hitetlenül néztem egy kis fekete árnyékra, amint az utca egyik oldaláról átballagott a másikra. Ott szaglálódott a villanylámpa alatt és semmi félelmet nem mutatott, amikor odaértem.

   − Szervusz tüskés – mondtam közvetlenül. – Nem gondolod, hogy ebből baj lesz? Itt ugyanis mindenféle kutyák járnak…

   A kis disznó szuszogott valamit, aztán könnyelműen elindult a legrosszabb irányba, az egyik kertes hát felé, ahol akkora farkaskutya leselkedett a kerítés mellett, mint egy borjú.

Még hajnal sem volt, amikor otthagytam a nádkunyhót, amelynek ajtaját sem kellett becsukni, mivel nem volt ajtaja.

Nem volt még világos sem, de a csillagok már nem látszottak, mert a keleti égen, messze, valahol Kenese mögött, valami megbízhatatlan, kis derengés ígérte a napot.

A kunyhó fölé hajló égerfának levele sem mozdult, de én nem azt néztem, hanem gondolatban leltároztam földi javaimat, nehogy valamit otthon hagyjak és helyette a bosszúság üljön a nyakamba.

Abban az időben, amikor étel és ital nélkül még nekem is jól megjárt, mert a születésemmel még hátralékban voltam, élt az egyik faluban egy becsületes szegény asszony. Kicsi jóakarattal még fiatalnak lehetett volna mondani, de ő özvegységben élt mégis, mert az urát egy kutya sírba döntötte harapás által. A házikóján kívül nem is volt egyebe, csak az igazságosan és ékesen szóló nyelve és szorgosan dolgozó két keze. Volt még két titkos kincse is, de arról senkinek nem szólott, s így nem lehetett tudni, hogy micsoda titokzatos kincsek voltak.

Nemcsak a bécsi Burgnak van »fehér asszonya« és nemcsak Lőcsének. A Kállay-családból is futja egy »fehér asszony«.

A Kállay-család primea occupationis familia. (Kállay Bénin most is meglátszik az a vonzalom az okkupált földhöz.)

Valóságos oligarchák voltak a Kállayak a középkorban. Az ő birtokaikat nem úgy mérték, hogy hány hold, mennyi jövedelmet hajtanak, hanem olyanformán, hogy a »Tiszától a Berettyóig«. (Persze még akkor nem voltak kataszterek.)

Hanem meg is szolgálták azt a földet elég sokszor.

Úgy tanultuk, de másrészt tapasztaljuk is, hogy az ember értelmes és társas lény. Mivel ebben a felfogásban, tekintet nélkül a bőr színére és az elme csiszoltságára, mindnyájan egyek vagyunk, be is kellene tartanunk egy üdvös kívánalmat. Nevezetesen azt a kívánalmat, hogy senki felebarátunk gondját-baját kellő ok nélkül ne szaporítsuk. Ez a nemes viselkedés, legelőször is, azzal a megtartóztatással jár, hogy rossz hírbe nem keverünk senkit; sőt a kíméletlen bolygatást s még az ártalmat is elhallgatjuk, ha nem a közüdvösséget, hanem csak minket érint a bolygatás, avagy az ártalom.

Mintának való ez a vasárnap délután. Néha meglebbennek a szellőben a lombok, enyhe a lég, s békesség honol az emberi arcokon. Az öregek sütkérezve bandukolnak az utcán, a leányok kedve szinte virít, és ünnepi ruhában hódítják a fiúk a világot.

S számosan mennek rokont látogatni.

Ennyiből is látható tehát, hogy egészen hibátlan ez a vasárnap délután. Annyira hibátlan, hogy a többi közül egészen kiemelkedik, mint az árvácskák vagy a boglárok közül a liliom.

Egy porszem is valami, habár messze van a csillagtól.

Hát ilyen volt Füved faluja is Betlehem mellett. Együtt említem mégis őket, mármint a porszemet és a csillagot, s nemkülönben a két falut; együtt említem, mert ahogy Betlehem fölött egy fényes csillag ragyogott, Füved fölött is úgy lebegett egy porszem. A csillagról tudjuk valahányan, hogy a kerek földnek mily nagy vigaszt jelentett, de a füvedi porszemről csak én tudom, hogy egy történet.

Mint a városban az emberek, falun is összevissza járnak az órák. Nem jelezhetem hát a pontos időt, amikor Ágoston, egy ládával a hátán, visszaérkezett a katonaságtól. Vasárnapra virradóra volt, legszebb tavasszal; s tudom azt is, hogy falunk felett a goromba nagy hegy sűrű éjjeli burkát éppen vedleni kezdte.

Gondolom, hajnali négy óra hét perc, esetleg kilenc van ilyenkor. Ebben az időben már kelőben vannak, akik gazdaságot visznek. Ágoston is már nyitott szemekkel találta az apját, aki nyomban és nagyot segített a végleges megérkezésen, mert az első szavával így szólt:

- Tedd le azt a ládát!

A sóvidéki ember naphosszat kereste a kabalája fején a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott:

- Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen.

E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet.

A magas kőszál mögött, a keleti peremen gyűlni kezdett a fény. Először violaszínben, majd halovány pirosban szállt az égi füst; aztán aranyözönnel öntötte el a messzi peremet. A nap korongja nem látszott még, de a májusi harmat a zsengéken már csillogva lüktetett.

S akkor a fénylő pirkadatban, messze a kőszál mögött, megszólalt az öreg holló. Röptében, ahogy közeledett, mély hangján kugott néha-néha egyet, majd nyitott szárnyakkal leszállt a kőszál tetejére.

Egy őszi reggelen, amikor a harmat már erősen érőben volt, hogy dér lehessen belőle, nagy rivalgással mentünk az iskolába. Erős mosdás volt azelőtt, ruhát is vasárnapiformát vettünk, mert a nyár farkán új tanítót küldött a faluba a püspök, s az iskolai szembekerülés reggele most érkezett el!

Maga a természet is figyelésben állott már reggel nyolc órakor. A pap szomszédos kertjéből a kékszemű szilvafák erősen leskelődtek bé a tanterem nyitott ajtaján, a ház bütüjénél a birsalmák sárgán hümmögtek, s az utolsó percben a nap is felragyogott a szemközti hegy tetején.

Mielőtt leborulna az este, szokásom szerint széjjeltekintek mindennap a földön, mintha szívem szerint gondviselője volnék a világnak. S amit ilyenkor látok, azt néha elmesélem azoknak, akik nem érnek reá széjjeltekinteni soha.

Azon a nyári estén is, amelyen elkezdődött ez a történet, meghordoztam szememet a világon. Mosolyogva és majdnem együgyű módon esteledett. Nem is hittem volna, hogy másnapra béfelhősödik az ég, és naphosszat nyargalásznak az apró szelek.

Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

- Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat - mentegetőzött a beteg, akinek a haja a kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől olyan külseje lett, mint az apostoloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú, szelíd orrát.

Van egy ember, akivel állandóan találkozom. Én nemigen szoktam törődni a járókelőkkel, villamosszomszédjaimmal. Ők mennek a dolguk után, én is megyek a magam dolga után.

De ez az ember egészen más. Amikor először pillantottam meg az utcán, egy végzetes, számomra feledhetetlen napon, már öt-hat éve ennek, egyszerre szöget ütött fejembe, vajon ki lehet? Nem ismertem őt, mint ahogy ma sem ismerem.

Mikor haldoklott az öcsém, a szobánk egészen átalakult. Anya a díványt kivitette a másik szobába, a csillárt levették a padlatról, hogy a kis beteg szemét ne zavarja, s az orvos rendeletére még a tükröt is megfordították. Csak egy tábori ágy maradt benne a virrasztónak, meg a vörös szék. Ezen a széken ült anyám hosszú éjszakákon át. Vékony, finom bambusznádból volt, s a kertből csak véletlenül került a betegszobába, de kényelmesen lehetett kuporogni benn, ha ébren akartunk maradni éjjel.

Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, kicsit megkopaszodott, a haja a halántékán már deresedett, de porcelán színű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és a hatéves kisfiával a Nyúl utcában, ahol egy kertre nyíló, tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután "jött haza" Cézár. A felesége - szótlan, sápadt asszony, aki mindig feketében járt - a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdőkre, s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot permetezett szét.

Piroska négyéves. Piroska az asztalnál ül a nagyanya ebédlőjében. A virágos vázák, a fehér és fekete torták közül sápadtan kandikál ki szőke feje, amely olyan, mintha félig porcelánból, félig cukorból lenne. Okos és hideg-kék szeme lelkesen bámul. Ha lehunyja, hasonlít a komoly és illedelmes alvóbabákhoz.

A délután ideges zavarban múlt el. Alig ebédelt meg, a bonne a kis szobába cipelte, és fejét sokszor egymás után belemártotta a gőzölgő vízbe.

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.

Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze.

1

Egy sovány, sárga gyermekkar felkönyökölt a mosóteknő iszamós kávájára. Két tágra nyitott szem meredt a mosónőre, és egy bánatos hang ismételgette:

- Anyám, én tengerész leszek...

A mosónő nem figyelt a hangra, csak intett a fejével, hogy jól van. A gyermek feje pedig lekonyult, és a két tágra nyitott szem még lázasabban ragyogott. Víziókat látott a mosókonyha homályos mélyében. A forrázott ruhák gőzei, a nehéz vasalószag, az álmosan gördülő csöppek sistergése egészen megrészegítették Péterkét.

Alkonyat előtt, mint a juhok a mezőről, a téli égről is mind hazamentek a felhők. Csak a hegy fölött állt meg egy hamuszín alakzat, mely addig gomolygott magában, vastagon s szinte morogva, amíg medve lett belőle. Aztán a medve orra elé egy alma gömbölyödött, melyet a szem határa alól enyhe pirosra festett a nap. A medve megette lassan az almát, mely semmibe fogyván, illata az alkonyba szállt.

S mint az alma illata, elszállt a téli nap.

1

Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes, gonosz aranytű.

A kisváros alszik. Házai fehérlenek, ablakai villognak a fény önkívületében, hasonlóan valamely iszákos vagy őrült szeméhez, aki csak bámul a porba, s nem lát.

Távolabb a huszárok lovardája, melynek eresze már ad valamicske árnyékot, a gyep, melyen pitypangok nőnek, méhek, darazsak zümmögnek.

1

Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendők óta hányja-veti, s még most sem tudja, sírjon-é, vagy megőrzött kincsén mosolyodjék. Fakó tornya mindenszenteket most ünnepli, s benne két legényke nyitó örömök közt az élet szekerére felszállni most kíván. A templom mezején tövisbokorra repül egy éneklő madárka, s új élet támadását beszéli három halovány virággal.

Egy verőfényes napon, mikor az ég oly szelíd volt, mint a nyugodt tenger, vidáman sétálgattam.

Valami épülő ház mellett haladtam el. A járdán az építkezési vállalat bádogkeresztjei figyelmeztettek, hogy térjek ki. De én gondtalanul fütyörészve tovább bandukoltam.

Gyönyörködtem a munka ütemében, a kalapácsok csilingelésében, az állványokban, melyek régi fogpiszkáló-építményeimet hozták eszembe.

Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.

Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

Jámbor atyámfiai tudván, hogy sötét színű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő s az Olt vidékire, a pótlásban nagyon hittek, s nemhiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

- Állítsd elém Durumót!

Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

A nászutasok este hétkor érkeztek vissza Nizzából. Az állomáson senki sem várta őket. Kiszálltak az elsőosztályú fülkéből, bérkocsira tétették a két sárga angol bőröndöt, és rögtön a lakásukra hajtattak. A gumikerekű elegánsan suhant végig a körúton, s a fiatalasszony a várakozástól kipirultan nézegette az esti Budapestet félig csukott szemhéja alól.

- Hol a lakásunk? - kérdezgette ezerszer is, és vékony porcelánujjaival törülgette az ablakra csapódó izzadságot.

Alkonyat előtt, mint a juhok a mezőről, a téli égről is mind hazamentek a felhők. Csak a hegy fölött állt meg egy hamuszín alakzat, mely addig gomolygott magában, vastagon s szinte morogva, amíg medve lett belőle. Aztán a medve orra elé egy alma gömbölyödött, melyet a szem határa alól enyhe pirosra festett a nap. A medve megette lassan az almát, mely semmibe fogyván, illata az alkonyba szállt.

Borbélyné ősszel rendbe hozatta lakását.

Miután a szobákat mind-mind kifestették és föltisztogatták, észrevette, hogy a szalon még mindig sötét. Egy öreg barackfa állott az ablak előtt az udvarban. Gondolt egyet, áthívatott a szomszédból egy napszámost, s így szólt hozzá:

- Vágja ki.

A napszámos létrát támasztott a fához, lassan fűrészelni kezdte. Előbb a koronát.

A nagy ágak egymás után hullottak le recsegve, a gallyak csak valami különös levélsóhajjal.

A tanya gyümölcsös hegyoldalon feküdt, s nem messze az erdő peremétől. A csűr derékig és a fák törzse még benne állott az éjjeli sötétség sűrűjében, de a ház meszelt oldala már derengve látszott. A csillagok is, a gyümölcsfák és az épületek fölött, hunyorogva már hajnalt jeleztek.

Őszi éjszaka volt.

Tiszta és éles volt a lég, hóharmatot ígért. A levegő tengeréből távoli harangszó buggyant fel valahol. Néha elhalt, máskor pedig kibuggyant a csendből a hajnali zengzet.

Magábaroskadva ül a széken és hallgat. Órák óta eső veri a terasz lépcsőit, s most hogy besötétedett, nyirkos hideg diderget bennünket.

– Vedd föl a kabátomat, de legalább ezt a melegítőfelsőrészt.

Lemondóan legyint. Nem vesz fel semmit, nem eszik, nem iszik, csak nézi a fekete esőt.

Délután vártuk, de már besötétedett, amikor reflektorozva befordult a kertkapun. Valójában hetek óta várjuk, de először a kocsija romlott el, aztán távoli munkára vezényelték, majd ismét a kocsival támadtak bajok.