Mint a városban az emberek, falun is összevissza járnak az órák. Nem jelezhetem hát a pontos időt, amikor Ágoston, egy ládával a hátán, visszaérkezett a katonaságtól. Vasárnapra virradóra volt, legszebb tavasszal; s tudom azt is, hogy falunk felett a goromba nagy hegy sűrű éjjeli burkát éppen vedleni kezdte.

 

Gondolom, hajnali négy óra hét perc, esetleg kilenc van ilyenkor. Ebben az időben már kelőben vannak, akik gazdaságot visznek. Ágoston is már nyitott szemekkel találta az apját, aki nyomban és nagyot segített a végleges megérkezésen, mert az első szavával így szólt:

 

- Tedd le azt a ládát!

 

Ágoston letette a ládát, s más egyéb dologban is úgy járt el, mintha a katonaság semmit sem változtatott volna rajta. Még aludt is egy jót, künn a dúsnak ereszkedett kertben, mint valami habos és hullámzó tengeren. Délután kelt ki a zöld habokból, s mindjárt elément a házhoz, és jelentkezett a kenyér előtt, mint két évig a kapitány előtt.

 

- A táncba nem mész? - kérdezte az apja.

 

- Hát van?

 

Az öreg igen hirtelen tekintett Ágostonra, s az volt az arcán, hát te megbugyutult katona, tán jártatnám én a számat, ha nem volna! Aztán mégis felengedett magában, s így szólt:

 

- Nincsen.

 

- Hát akkor maga mért mondja, hogy van? - kérdezte Ágoston.

 

- Azért, mert valaki száz lejt adott nekem, hogy mondjam.

 

Most már tudta Ágoston, hogy tánc bizonyosan van. Nekiberetválkozott hát, s tatáros fekete bajuszát meghajló és tetszetős vonalba helyezte, mintha arcának egén ez lett volna a szivárvány. S mikor öltözetében is hazaivá s ünneplővé nemesedett, odafordult az apjához.

 

- Adjon száz lejt! - mondta.

 

- Előbb legyen.

 

- Hát ott van az a bizonyos száz.

 

Az öreg pillantott gyorsan egyet.

 

- Melyik?

 

- Amelyiket a híresztelésért fizettek, hogy tánc van.

 

Mint a szimatos róka, Ágoston is jó nyíláson keresgélt, mert a száz lej elétermett, csak hogy a hirtelen bölcsesség össze ne omoljék. Azzal el is indult a legény, hogy a községházára menjen, a vigadó nagy terembe. Mire odaért, már javában folyt a porverő mulatság; s csupa bokréta volt a faluháza, mert a grádicsokon, a tornác fáján és a nagy nyitott ablakokban zajongva fürtösödött a gyermekvilág és a felnőttek közül a szedettje. Valahogy mégis utat tört magának Ágoston, s bent a szemlélők között megállott egy kicsit, hogy a leányok felett szemlét tartson. Egy ideig pattogott a szeme, de aztán lobbanva megállt egy leányon. Nagyon fiatal volt, nyúlánk és formás; fekete szoknya volt rajta s felette sárga-piros feszülő kabátka, melyet nyilván finom sáfránszálból kötött valaki. A derekán széles öv, mint a tenyerem; az övében piros szegfű, s a szegfű mellett maga a leány is egy virág, dús szőke hajával és jókedvű csillagszemével.

 

Úgy érezte Ágoston, hogy a jó szerencse és a balsors cicázik előtte. Hirtelen maga mellé tekintett, s hát egy vénasszony elgyönyörködve áll mellette, piros boglárcsokorral a kezében.

 

- Ki az a leányocska? - kérdezte.

 

A vénasszony mindjárt tudta, hogy melyik, de azért megszagolta előbb a piros boglárokat.

 

- Szász Ibolya - mondta.

 

- A Szász Menyhárté?

 

- Az.

 

- Így megnőtt?

 

- Így.

 

Nézte Ágoston a leányt, aki tündér is lehetett volna; s közben a vénasszony, mint a kidugott patak, tovább csermellett Ibolyáról:

 

- Ugye, milyen szép? Nézd csak meg jobban! Mint a jóféle eleven tűz! S egyedül lakik, lelkem, mert az apja elment Oroszhegybe boltosnak, s reáhagyta az ittvaló házat s egyebet...

 

Még akkor is beszélt, amikor Ágoston odalépett Ibolyához, és a táncoltatójához így szólt:

 

- Add ide azt a leánykát!

 

- Visszavárom - mondta a táncos.

 

- Jól van - felelte Ágoston. - Osztán fényképet csináltatunk magunkról, s küldünk neked is.

 

Amíg béigazította magának a leányt, addig nem szólott Ágoston semmit, de aztán kegyesen s egy-egy kurta szóval elkezdte:

 

- Jól megnőttél, Ibolya!

 

- Esett a tavaly eleget - nevetett a leány.

 

- S harmat volt-e?

 

- Volt a reggel.

 

Egy másik legény jött, s elkérte Ibolyát, de néhány fordulat után Ágoston visszaragadta.

 

- Kapós vagy - mondta.

 

Ibolya nevetett, és ragyogott a csillagszeme, s égboltozata alatt érezni lehetett a virágillatot, s látni a harmat gyöngyözését. Ágoston még sohasem szerette olyan forrón a természetet, mint ahogy most. Szava azonban gyöngéd és játszi volt, mint a meleg szellő.

 

- Amikor este lefekszel, a ruhádat, ugyé, dióhéjba teszed?

 

- Oda - mondta Ibolya -, s a diót ki az ablakba.

 

- Nem félsz, hogy ellopják?

 

- Vigyáz reá az Isten.

 

- Egy katona nem lenne jó?

 

Nagyot és szépet csillant a szeme Ibolyának, de felelni nem tudott már, mert új legény lépett oda. Ágoston ki sem lépett a forgatagból, hanem forró fejjel egyazon helyben megállt, és onnét nézte Ibolyát, aki szálldosott, mint a csalfa lepke. Állott egy ideig, s érezte, hogy feszül a ruha rajta. Nem is szándékosan, de hogy mégis mozduljon valamit, jobb kezét zsebébe csúsztatta, s hát a száz lej mellett ott fekszik a bicska, mint egy alvó oroszlánfiú. Tűz futott végig a lábán, onnét fel a fejibe, s a két füle olyan piros lett, mint a tulipán levele.

 

Egy csepp józan esze mégis maradt, mert megfordult, és kiment lassan a teremből. Egyenesen a kocsmába ment, lassan és meggondolva leült, s egy fél liter bort kért csak úgy a levegőtől. Mégis meghallotta a kocsmáros, és odahozta neki. Mindjárt megfogta Ágoston az üveget, hogy forróságára bugyogtasson belőle, s akkor valahogy felpillantott.

 

Egy nyakkendős bajusztalan úrforma állott előtte, téglaszínű házikabátban. Nézte Ágoston ezt a csupasz embert, akit még sohasem látott.

 

- Maga ki? - kérdezte.

 

- Én vagyok a tulajdonos - felelte a másik.

 

- S hogy hívják?

 

- Rezeda.

 

- Rezeda?! - csodálkozott a legény, majd ivott, s amikor letette az üveget, úgy maga elé megjegyezte: - Ibolya, Rezeda...

 

Nem tudta megállani, hátradőlt ültéből egy kicsit, felnézett a házikabátosra, és kacagva mondta:

 

- Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van!

 

Rezeda is nevetett, majd azt felelte, hogy inkább pénzből lennének, ne virágból; s ezzel el is távozott. Ismét ivott Ágoston, majd papirost és írószerszámot kért, mert az jutott eszibe, hogy itt a bor mellett az ibolyáról verset ír. Neki is látott a finom kicsi szerszámmal, de mintha őserdei hatalmas szálfának állott volna neki, hogy abból tetszetős játékszert faragjon. Nem lehet tudni, hogy meddig küzdött a verssel, de még semmi sem volt belőle, amikor a feje felett Rezeda meggyújtotta a lámpát.

 

- Mennyi az ára ennek a pennának? - kérdezte Ágoston.

 

- Öt lej - felelte Rezeda.

 

A legény kitette a százlejest az asztalra, s így szólt:

 

- No, ebből vonja le.

 

Aztán egy könnyű mozdulattal kettébetörte a pennaszárat, s a fal mellé vetette.

 

- Adjon még egy felet! - mondta.

 

Ennél a második félnél sokat múlt az idő, s fülledt lett a belső időjárás is, dörgés és villámlás készülődött a mélyben. Érezte Ágoston, hogy dúló vihar jön, ha idejében nem harangoz. Kivette a bicskát, s megcsöngette az üveg oldalát.

 

- Mi tetszik? - kérdezte Rezeda.

 

- Mondja meg nekem - szólt Ágoston -, hogy hol van itt a legtöbb virág a faluban.

 

- Milyen virág?

 

- Akármilyen, csak sok legyen!

 

Rezeda gondolkozott egy kicsit, majd így szólt.

 

- A legtöbb Borostyán nagyságánál van.

 

- Hát az még él?

 

- Ajjaj! - mondta Rezeda.

 

- S ott mi van?

 

- Borostyán! Teli a kert, s az ablak előtt egy nagy fa, most van javában.

 

Fizetett Ágoston, majd indulás előtt még megkérdezte:

 

- Hogy hívják azt a nagyságát?

 

- Borostyán.

 

- Hát az is virágból van!

 

Rezeda nevetett, hogy itt csakugyan mindenki virágból van; s Ágoston pedig elment Rezedától Borostyán nagyságához, aki egyedül és özvegyen élt árnyékos házában, amióta meghalt Borostyán úr, a kárbecslő hivatalnok. Elsétált kétszer is Ágoston a ház előtt, melynek az ablaka nem is látszott a dús virágú borostyánfától. Amikor harmadszor tért volna vissza, megállt a kerítésnél, szétnézett, s mivel ember sehol sem volt, egy lendülettel átugrott a kerítésen. Felmászott hamar a borostyánfára, éppen az ablak előtt, s egyetlenegy gondolata volt: minél többet a virágból, borostyánt Ibolyának, az ablakába, az ajtajába, s az egész házat elborítani virággal!

 

- Ropp! Ropp!

 

Törtek a dús ágak, és hullottak le puhán a földre, s hát egyszer meggyúlt a nyitott ablakon belül a lámpa, s nagy sárga köntösben, mint egy kínai felhő, megindult Borostyánné nagysága az ablak felé. Oda kikönyökölt nagy kövéren, kandikált fel a borostyánfára, majd tulajdonosi hangon így szólt:

 

- Van-e ott valaki?

 

- Nincs! - felelte Ágoston az illatfelhőből.

 

Nemhogy visszahúzódott volna, hanem még jobban az ablakba nyomult Borostyánné. Úgy látszott, amint hatalmas termetével az egész ablakot eldugaszolta, mintha valami sárga szörnyeteg feküdt volna a barlangja előtt.

 

- Micsoda tolvajság ez! - kiáltott fel.

 

Ágoston jobban szerette volna tréfára venni a dolgot, de a tolvajság alatt letörött a tréfa ága, s egy kicsi bort is ivott volt.

 

- Menjen bé abból az ablakból! - mondta.

 

Borostyánné még jobban elhatalmasodott, s bőgött az éjjeli illatos csend, ahogy mondta:

 

- Még én menjek bé?! Disznó!

 

Gondolta Ágoston, hogy egy kicsit megijeszti az ádáz sárga asszonyt, s arra az ágra húzódott, amelyik éppen az ablak felett a falnak hajlott. Szépen lógatni kezdte maga alatt a hatalmas ágat, hátha megijedne a nagy legyezéstől a bátor özvegy.

 

De csupán kettőt hajlott a virágos ág, mert a harmadikra rettenetes roppanással az ablakba zúdult, s úgy szembelegyezte Borostyánhét, hogy nagy jajdulással béfordult az ablakból, s mintha suppant is volna.

 

Ágoston is akkorát döndült a földön, hogy amikor felállhatott, kezit-lábát nézte.

 

- Virágveszedelem!... - mondta a nagy baj zegzugos medrében, majd leült a virágbozótba, és kacagott, mint aki nem tud okosabbat, Végül mégis gondolta, hogy el kéne menni innét, de a két csillagszem átsütött akkor a borostyánfa virágai között, és a fergeteges orgonaillatban csupa ibolya volt...

 

Vállára vette a lehasadt óriási ágat, elvitte és odatámasztotta Ibolyának az ablaka alá. Aztán hazament és lefeküdt. Arcáról nyugalom és boldogság áradott, olyan ártatlanul aludt. De reggel, mint a tűz, amelyik csak lappangott eddig, úgy ütött ki a virágos veszedelem.

 

A hő már benne volt a hangban, ahogy az apja ébresztette:

 

- Ágoston!

 

- No, tessék! - ült fel.

 

- Te micsináltál az éjjel?

 

- Hát tudják?

 

Tudták bizony, mert Borostyánné zúgva és békötött ábrázattal korai reggel megjelent a jegyzői irodán, s kihágás miatt feljelentést tett.

 

- Mingyárt jőnek a csendőrök, s elvisznek - mondta az öreg. - Nem szégyellenéd egy kicsit magadot?

 

Hamar felöltözött Ágoston, hogy induljon az irodára.

 

- Hová mész?

 

- Megyek a táncba.

 

Az öreg azt mondta, hogy álljon meg egy kicsit, mert új jegyző van, s nagyon szigorú.

 

- Hogy hívják? - kérdezte Ágoston.

 

- Akác - felelte az öreg.

 

Erre a legény megvakarta a fejét, és így szólt:

 

- Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van!

 

- Abból; s eredj, mert most szagolhatod - fűzte hozzá az öreg, mire Ágoston elment, s hát a jegyző is éppen ott volt. Köszönt neki illedelmesen, s azt mondta, hogy itt van.

 

- Aztot én látom - felelte a jegyző. - Mikor jöttél katonaságtól?

 

- Tegnap.

 

- S az éjszaka immár csináltál derendóciát.

 

- Igen, a virágokkal.

 

Nem volt rossz ember a jegyző, mert hosszú szidalom helyett csak ennyit mondott:

 

- Nyolc nap, ülni kell, kihágás miatt.

 

Egy másik kicsi asztalnál ott ült valami fiatal írnok, s annak odaszólt a jegyző, hogy vezesse Ágostont a börtönbe. Az írnok felállt, s biztatta a legényt, hogy menjen utána. Lent megálltak ketten, és nézték a hűvös birodalmat, amely teli volt murokkal, pityókával, mindenféle korsókkal és üvegekkel, s még két hatalmas sonka is lógott egy szegen.

 

- Itt jó lesz - mondta Ágoston.

 

- Nem jó lesz - felelte az írnok -, mert maga meg találja enni a jó sonkát.

 

- Én nem - mondta Ágoston.

 

- Biztos?

 

- Ha nem hiszi, akkor egye meg maga, most mingyárt, s akkor biztos, ugyé?

 

Nevetett a hivatalnok, odament a sonkához, nézte és nevetett.

 

- Magát hogy hívják? - kérdezte Ágoston.

 

- Trandafir - mondta a hivatalnok, és hozzátette: - Magyarul olyan, mint akit Rózsának neveznek.

 

Ágoston ismét megvakarta a fejét, majd így szólt:

 

- Én mingyárt megbolondulok, ha maga is virágból van!

 

Erre nem szólt Trandafir semmit, hanem kiment, s egy kicsi idő múlva a jegyzővel együtt jött vissza. Megszemlélték ketten a terepet, mondogattak egymásnak egy darabig, majd kivitték Ágostont a sonkák mellől az udvarra, s ott így szólt a jegyző:

 

- Ebben az udvarban lesz a börtön.

 

Körülnézett Ágoston, s amikor látta, hogy a nagy burjános udvarnak a mezők felé még kerítése sincs, azt mondta, hogy itt éppen jó lesz. Meg is egyeztek, hogy az éjszakát s a nappalt mind úgy fogja itt tölteni, mintha óriási nagy kőfalak volnának körül.

 

- Odagondolom - mondta Ágoston.

 

Trandafir és a jegyző visszamentek a szoba fogságába. Ágoston pedig ottmaradt a szabad és gondozatlan udvaron. Leült egy halomra, és arra gondolt, hogy most már mit lehetne csinálni. Kettőt talált ki, ami jónak és célravezetőnek tetszett. Az egyik az volt, hogy innét a börtönből epedő szerelmes leveleket fog Ibolyának írni, azonkívül pedig rendbeszedi ezt az elvadult tájékot, hadd legyen nyoma az ő borostyán-kihágásának itt is valami. Hozzá is kezdett rögtön, hogy mindenekelőtt a kövér és eluralkodott burjánokat kiirtsa.

 

Estig ezzel elmúlt jól az idő, s amikor a jegyző lefeküdt, s helyette a hold jött be az ablakon az irodába, akkor ledöntötte a hatalmas kőfalat, elvitte az első szerelmes levelet Ibolyának, s titkon az ablakába tette. Utána hazament, és azt mondta az apjának:

 

- Csend legyen!

 

Az öreg megértette a dolgot, s jó hajnalban még fel is költötte Ágostont, hogy a szolgálatot újrakezdje.

 

Így telt el a nyolc nap, s akkor a nyolcadikon estefelé megveregette Ágostonnak a jegyző a vállát, és azt mondta:

 

- Jól viselted magadot, s ha aztán lesz valami bajod, ami ügyes-bajos, akkor gyere ide hozzám, s én neked jól megcsinálom.

 

Ágoston azt gondolta magában, hogy bár Ibolyát hozhatná elsőnek ide, mint ügyes-bajos dolgot; aztán megköszönte szépen a hozzá való szívességet, s szinte fájt neki, amikor szabad alkonyati időben kiment a kapun. Nem sokat tusakodott, hanem egyenesbe vette az utját, és elment Ibolyához, aki a fogság-levelekből már mindent tudott a világon.

 

Amikor belépett Ágoston az ajtón, Ibolyának harmatos lett a szeme, és olyan szelíden várta a legény ölelő két karját, mintha csakugyan ibolya lett volna, kire legszebb tavaszi napon legragyogóbban süt a nap.

 

Ágoston átölelte, és azt mondta neki:

 

- Annyi sok virág közül én az Ibolya virágot választottam.

 

A lány ott pihegett a vállán, és nem szólt.

 

- Mert az a leghatalmasabb - szólott Ágoston újból.

 

Erre Ibolya bólintott a csillagszemével, és azt mondta, hogy aki a virágokat teremtette, az jól elrendezett egyebet is.